Tízperc Iskolablog Érdekességek az oktatásról

Elképesztő teher van pedagóguson, diákon, szülőn

Évzáró interjú Szél Dávid pszichológussal

szel-david.jpgItt az év vége, és blogunkon hagyománnyá vált, hogy az évet nagyinterjúval zárjuk. A korábbi interjúk az oktatásirányítás, oktatáskutatás eredményeiről, értékeléséről szóltak, most azt szerettük volna megmutatni, milyen pszichológiai vonatkozásai vannak a száraz tényeknek, tendenciáknak. Szél Dávid pszichológust, apabloggert kértük fel, segítsen a jelenségek mögött meglátni a személyes terhelést, lelki folyamatokat. Mi kell ahhoz, hogy jó legyen az iskolai légkör, hogyan előzhető meg a kiégés, megéri-e kitenni a 6-10-12 éveseket a felvételinek, és miért volna különösen fontos, ha az iskola valódi közösségeket építene – ezekre a témákra tér ki többek között Szél Dávid évzáró interjúnkban.

Sokat hallani az X, Y, Z generációk közötti különbségekről. Számítanak-e ezek az iskolában, okozhatnak-e konfliktusokat a szülők és a pedagógusok között, esetleg a fiatal és idősebb kollégák között?

A generációs különbségek itt igazából nem számítanak. Magyarországon napi tapasztalat, hogy az állami intézmények – tehát nemcsak az iskolák, hanem az egészségügyi intézmények, hivatalok is – gyereket csinálnak az emberből. Annyira megcsontosodott már ez az alá-fölérendeltség, hogy a szülők az iskolában sem igen tudnak másként működni. Annak ellenére, hogy a szülők és a pedagógusok – ha kicsit magasztosan hangzik is – egy közös ügyön dolgoznak, a partnerség ritkán jelenik meg a kommunikációjukban. Hasonló folyamatot láttam tantestületen belül is, iskolapszichológusként. Miután a fiatal pedagógus bekerült egy idősebb generáció „uralta” tantestületbe, letörték az egyéni kezdeményezéseit. Hiába van tele innovációval a pedagógusképzés, ha a rendszer maga nem kedvez az innovációnak. Ha egy pedagógus 21. századi értelemben jó akar lenni, akkor eleve különutassá kell válnia, például kevesebb lexikális tudást kell átadnia, megengedőbbnek, elfogadónak, nyitottnak, inkluzívnak kell lennie – olyan mentalitásúnak, amit a mostani rendszer nem támogat. Az akadályok már a legelemibb dolgoknál megmutatkoznak. Az iskolák jelentős része 100 éves koncepció mentén épült: szűk folyosókról nyíló termek, a termek kialakítása is azt szolgálja, hogy a tanár álljon, a gyerek üljön, sokszor azt is nehéz megoldani, hogy a tanár sétálgasson a padok között. Az órák 45 percesek, nem tud a pedagógus a gyerekek hangulatához, állapotához igazodni, óriásiak a létszámok, a pedagógusnak egyedül, asszisztens vagy segítő nélkül kell megbirkóznia a hatalmas osztályokkal.

Mit tehet az iskola ebben a több szempontból elavult rendszerben, hogy mégis jó legyen odajárni?

Az iskola kollektív szellemisége a döntő. Dolgoztam olyan iskolában, ahol az volt az alapállás, hogy a szülőt le kell uralni, a szülőtől félni kell, mert csak a jogait követeli. De van olyan iskola is, ahol a szülővel közösen dolgoznak, mindenféle ideológiai háttér nélkül, pusztán azzal a szándékkal, hogy együtt tegyenek a közös célért. Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy tanár-szülő-gyerek kirándulás, a rendszeres nyílt napok meghirdetése, vagy az, hogy a szülői értekezlet ne szabályfelsorolásból álljon, hanem a kérdések közös megbeszélésén, megvitatásán. A fiam körzetes iskolába jár, a legutóbbi szombati tanításon, amikor a hét hatodik munkanapján már mindenki fáradt volt, pizsamapartit rendeztek, a fiam tanárai és osztálytársai is pizsamában voltak bent, párnacsatáztak – egy ilyen programhoz kell az iskola és a szülő együttműködése, aminek eredményeként a gyerek jól érzi magát. Nem pénz, ideológia, speciális kerettanterv kérdése, csak azon múlik, hogy ad-e a vezetés elég szabadságot ahhoz, hogy így dönthessen egy osztály. Vagyis nem elrendelik, nem teszik kötelezővé, hogy szombaton mindenki pizsiben menjen, hanem lehetőséget adnak arra, hogy aki akar, lazábban kezelje ezeket a szombatokat. Ezzel a lehetőséggel így élt a fiam osztálya. Ez azon múlik, felnőttként, partnerként kezeli-e az iskola a pedagógusait, ad-e nekik elegendő szabadságot. De az egész országunk működésével kapcsolatban feltehetnénk a kérdést: felnőttként kezeljük-e az embereket?

Sokat hangoztatott közhely, hogy a csillogó szemű gyerekekből fásult felnőttet nevel az iskola. Eltűnik a pezsgés, a zsizsegés. Erről tényleg az iskola tehet, vagy inkább életkori sajátosságról van szó?

Mindkettő egyszerre. Természetes, hogy a csillogó szemű elsős gyerek érdeklődése más felé fordul az élet későbbi szakaszaiban. A kamaszodás ráadásul egyre korábban kezdődik, ez az az időszak, amikor csökken az iskola iránti figyelem, természetes, hogy ekkor elfordulnak az iskolától. Ezzel azonban az iskola nem tud lépést tartani, mert iszonyúan tananyagfókuszú, ami miatt nemcsak az egyéni képességet, az egyéni érdeklődést nem tudja figyelembe venni, hanem az életkori sajátosságot sem. Rendszerszinten nincs tudomásul véve a probléma, így az teljes egészében a pedagógusra hárul. Ez is mutatja, milyen nehéz dolga van.

Nézzük az indulást: egy elsős osztályban a gyerekek életkora között akár 16-18 hónap különbség is lehet. Ez akkor is hatalmas, ha csak életkori különbségként tekintünk rá, de az érettségbeli eltérések, plusz a szociális különbségek tovább mélyítik. Ebben a szakaszban a pedagógusnak különösen nehéz függetlenedni a szülőktől, elengedhetetlen, hogy tájékozódjon arról, mennyi felelősséget tesznek a szülők a saját gyerekükre, ez segíthet neki mérlegelni az iskolai dolgokat. De mind tudjuk, hogy nagyon másképp viselkedik egy gyerek az iskolában, mint otthon, nagyon hamar megértik a gyerekek, hogy ez egy másik rendszer. Sokszor, amikor felelősséget ad egy tanár a gyerek kezébe, a szülők félreértékelik a gesztust, és azt mondják, itt szigor van, ez a tanár rideg, miközben csak arról van szó, hogy követel, és azt követeli meg, amit meg lehet. Ha ki tudnánk lépni az alá-fölérendeltségből, és partnerként gondolnánk egymásra, sokkal könnyebb lenne.

A szabad iskolaválasztás lehetőséget ad arra, hogy a szülők „kimenekítsék” a körzetes iskolából a gyerekeiket. De biztos, hogy menteni kell őket? Akiknek van menekülési terve, ők általában azok a családok, akiknek a gyerekei heterogénné tehetnék azt a homogén közeget, amiből pont, hogy nem kérnek.

Ez ördögi kör. Jelenleg hatalmas a félelem az oktatástól, attól, hogy a csillogó szemű gyereket letöri az iskola, tönkreteszi, fásult bácsivá és nénivé varázsolja pillanatok alatt. Nyilván a társadalom egy nagyon pici részéről, szűk piacról beszélünk, amikor azt nézzük, ki engedheti meg magának, hogy kihozza az állami köznevelésből a gyerekét. Ennek a szűk csoportnak a gyerekei valóban nagyon hiányoznak az iskolákból.

allami_arany.jpg

 

A magyar közoktatás kifejezetten gazdag iskolatípusokban, pedagógiai modellekben, alternatív tantervekben. Az iskolaválasztás szabadsága komoly döntést is jelent, okozhat ez szorongást a családokban?

Tény, hogy nagyon nagy szabadsága van a szülőknek, hogy miként szeretnék a gyereküket taníttatni, de tény az is, hogy ez nem minden szülő szabadsága, csak egy szűk elit tud élni vele. A magyar közoktatás a felső osztálynak kedvez, az átlagot nem erősíti. Körzetesítés párti vagyok, persze tisztában vagyok azzal, hogy nagyon mások a körzetek nemcsak országon, de városon, városrészen belül is. Józsefvárosban dolgoztam 4 évig, ott voltam bölcsődében, óvodában, iskolában is. Középső Józsefvárosban (a VIII. kerület Fiumei út és József körút közötti része)  kontraszelektált csoportok érkeznek az iskolákba, ugyanis akik rugalmasabban tudják élni az életüket, azok elviszik a gyerekeiket, és ez valamennyi csoportra igaz, a romákra éppúgy, mint a nem romákra, vagy a kínaiakra, arabokra. Ezek az iskolák tehát nem etnikailag, hanem társadalmilag szegregáltak, nagyon-nagyon nehéz iskolák jönnek létre, miközben a kerület, de még a már említett középső Józsefváros populációja valójában nem indokolná ezt. Ha megvalósulna a körzetesítés, és nem fokozatosan, hanem egyszerre, akkor élhetőbb iskolák lennének ezek is. És persze ehhez át kellene állítani a pedagógusképzést is: szerintem nem jó a jelenlegi rendszer, hogy mindenki oda megy tanítani, ahová akar, mert így a kapcsolattal rendelkező, rátermett fiatal pedagógusok soha nem fognak munkába állni a nehéz sorsú iskolákban. A választás szabadsága fontos és szép, de így lehetetlen elérni, hogy egyformán jusson az innovatív, lelkes, jó szakemberekből a hátrányos helyzetű iskoláknak is, és ez is gátolja, hogy létrejöjjön egy igazságosabb rendszer, heterogénebb iskolákkal.

A pedagógusok maguk is tudják, hogy a rendszer nem jó. Elhivatottak, mégis azt hallják vissza, hogy az iskola rossz, a pedagógusok felkészületlenek. Nincs anyagi, nincs társadalmi megbecsülésük. Milyen mentális terhet jelent ez egy felnőtt embernek?

A nagyon egyszerű válaszom az, hogy hatalmasat. A szakmaibb pedig, hogy az identitásnak – beszéljünk akármilyen identitásról, szakmairól, nemiről, szexuális orientációról – három szintje van. Az intrapszichés szinten dől el, hogy én személy szerint hogyan állok magammal. Az interperszonális szintet az formálja, hogy a közvetlen környezetemmel milyen a kapcsolatom. És van a csoportközi szint. Tegyük fel, hogy elhivatott pedagógus vagyok: szeretem a munkámat, kiteljesedem benne, még akár interperszonális szinten is jól vagyok, mert jó visszajelzéseket kapok a gyerekektől, szülőktől, kollégáktól. De közben olvasok híreket, amiben keményen kritizálnak, és hát havonta megkapom azt a fizetésemet, aminek a mértékével aligha lehetek elégedett. És ez még egy szerencsés helyzet, hiszen egyrészt az elhivatottság, az alapok megvannak, másrészt a csoportközi hatások (még) nem érintik ezeket az alapokat.

Hogy lehet ilyen helyzetben tenni a kiégés ellen?

Az a legfontosabb, hogy intrapszichés szinten az ember megbékélt, komfortos és hiteles legyen. Hogy a céljait megfelelően tűzze ki. Hogy ne legyenek illuzórikus elvárásai, pontosan ismerje a személyes és szakmai kompetenciáit, és még a komoly szakemberhiány ellenére is tudja, hogy mikor, kitől és hogyan kérhet segítséget. De a kiégés, fásultság ebben a rendszerben jó eséllyel nem elkerülhető. De ezzel együtt vagy ennek ellenére nagyon fontos, hogy legmélyebben, intrapszichés szinten komfortosak legyünk, és arra figyeljünk, ahonnan megerősítést kapunk: a gyerekekre, szülőkre, és a pozitív visszacsatolásba kell kapaszkodnunk, ebben kell hinnünk. Ők látják ugyanis leginkább, hogy mekkora munka van akár egy pici elmozdulás mögött is.

Ez nagyon komoly belső munka. Kívülről milyen segítséget kaphatnak a pedagógusok?

Elképesztő teher van rajtuk mind fizikailag, mind lelkileg – és akkor a szakmai és az adminisztrációs teherről még nem is beszéltünk. Ezt rendszerszinten is enyhíteni kellene, több szabadsággal, kevesebb terheléssel. Lehet azzal jönni, hogy ott vannak az évközi szünetek, a nyári vakáció, de aki így érvel, az valószínűleg nem tudja, milyen munkát végeznek a pedagógusok. Nagyon másfajta jelenlétet igényel napi 4-6 órán keresztül folyamatosan figyelni 30 gyerekre, mint akár – és most megkockáztatom, hogy sokak önérzetébe fogok tiporni – napi 10-12 órát lehúzni egy irodában. Utóbbi ugyanis nem fókuszált 10-12 órányi figyelem, ha van is egy 2-3 órás meeting a napban (vagy akár több), még az sem folyamatosan fókuszált figyelem. Vagy ha mégis, akkor azért anyagi megbecsülés is jár. Arról nem is beszélve, hogy pedagógusként a tanteremben nincs kikacsintás, chatelés, elbambulás. És gyakran előfordul, hogy a harmadik óráját még egy általános iskolai, a negyediket meg már egy középiskolai osztályban tartja. Nagyon más figyelmet igényel egy ötödikes kisgyerek, mint egy mélyhangú nagy kamasz, aki drogozik, csajozik, mindent csinál. Kvázi szülői jelenléttől kell eljutni a partneri jelenlétig, az áthangolásra van egy szünetnyi ideje (ami persze sosem egy teljes szünetnyi, az iskolában töltött idő során nincs szabadidő, nincs semennyi énidőre sem lehetőség), ez hatalmas teljesítményt jelent. Amikor pszichológusként egy klienssel ülök szemben, ott csak egy ember kapja a fókuszált figyelmemet, de már ez nagyon fárasztó. Ha elképzelem, hogy ezt egy pedagógusnak egyszerre 30 gyerekkel kell csinálnia, napi 5-6 órán keresztül, napi akár 150 gyerekkel, akkor be kell látnom, hogy nagyon-nagyon kemény munkát végeznek. És ne feledjük, hogy a munkájuk nem ér véget a tanórák után sem.

Az iskolaválasztáskor a szülők inkább abban biztosak, hová ne adják be a gyereküket. Mindenkinek egyformán jó választás az alternatív iskola?

Főleg az alternatív pedagógiát követő iskoláknál fontos, hogy a szülő a választás előtt alaposan tájékozódjon. Valóban nem minden gyereknek, és továbbmegyek, nem minden szülőnek való az alternatív pedagógiai modell. Arra önmagában kevés a biztosíték, hogy a gyerekünk jól fogja érezni magát a kiszemelt iskolában, ha csak annyi a szülői motiváció, hogy „na, mentsük ki a gyereket az adott rendszerből”. Szülőként időt kell szánni arra, hogy megismerjük az iskola pedagógiai modelljét, és őszintének kell lennünk magunkhoz, hogy valóban vonzó-e, és valóban el tudjuk-e képzelni, hogy oda járjon a gyerekünk. A Waldorf iskolákról már mindenki hallott, vegyük ezt példaként. Nagyon sok szülői jelenlétet igényelnek, nemcsak időt, hanem anyagi ráfordítást is, mindez akkor fér bele, ha van egy jól kereső egyik fél, és egy ráérő, nem a szokásos munkarendben dolgozni vágyó másik fél. Szerencsés helyzetben lévő családoknál ezt, némi logisztikai átstrutkturálással még meg is lehet oldani, de emellett ideológiai feszültségek is felmerülhetnek. A magyar iskolában azt tanulják meg a gyerekek, hogy ezt csinálhatod, azt csinálhatod, ha pedig nem azt csinálod, akkor annak komoly és egyértelmű következményei lesznek. Például egy intő. Nagyon kevés döntési lehetőséget kapnak a hagyományos iskolákban tanuló gyerekek. Sok alternatív iskola viszont épp itt ad nagy teret a családoknak, ami nem mindenkinek jó egyformán, sokan ugyanis igenis igénylik a kontrollt, a könnyen értelmezhető és átlátható kereteket, de amire még nagy szükség van, az egy mindenki számára egyértelműen követhető és egyben egyénre, esetre szabható intő- és fenyegetésmentes protokoll az olyan helyzetekre, amikor valaki átlépi a kereteket. Sajnos azonban sok családnál épp ezek a keretek és a következmények hiányoznak.

Az alternatív iskolákba vagy jó hírű állami iskolákba komoly felvételi eljáráson kell megfelelni. Mit gondolsz pszichológusként a felvételi rendszerről? Sok gyerek már nagycsoportos óvodásként ott ül egy idegenekből álló bizottság előtt…

Az biztos, hogy a jelenlegi felvételi rendszer megnyomorítja a gyerekeket és a családokat. Rettegés van, mindig már egy évvel előre izgulnak a szülők, kezdődik a szorongás-szorongatás, a legkeményebb, hogy már 5-6 éves gyerekeket is kitesznek a felvételi stresszének. Hiába hívja az iskola játékos beszélgetésnek, soha nem az a kérdés, hogy mi, felnőttek minek mondjuk, minek látjuk, hanem hogy a gyerek mit tud róla. Hogy ő miként tekint rá.

Egy gyerek nem játékos beszélgetésnek fogja fel?

Hogy is tudna így tekinteni rá? Gondoljunk csak arra, mi múlik rajta! Azt látja, hogy a szülei ráfeszülnek az egészre. Hiába játékos beszélgetés, neki meg kell felelnie, de nem igazán tudja, pontosan minek is. Ott ül egy, még ovis kisgyerek, és azon gondolkozik, hogy legyen-e önmaga, vagy ne legyen önmaga, milyen következményei lesznek annak, ha nem veszik fel abba az iskolába, amit a szülei nagyon szeretnének, és mi lesz, ha nem veszik fel, és mennie kell abba az iskolába, amit a szülei nem szeretnek. Zakatolnak a kérdések, ő meg már nem is nagyon tudja eldönteni, mit is szeretne. Nagyon komoly nyomás van a gyerekeken, nem feltétlenül azért, mert ez egy komoly felvételi, hanem a következményei, a kiszámíthatatlansága és a következetlensége miatt, mert a gyerek nem tudhatja, milyen viselkedés lesz az, amivel felvételt nyer. És látni a szülőkön a csalódottságot, az nagyon kemény élmény.

Mi segíthet eldönteni, mi a jó a gyerekünknek?  

Akik korán viszik át a gyerekeiket, korán teszik ki őket a felvételinek, azok a szülők nagyon taníttatni akarják a gyerekeiket, és azt akarják, hogy a legjobb legyen nekik, és azt gondolják, így lesz nekik a legjobb. Ezt megérzik, megértik a gyerekek, sokszor nyíltan meg is beszélik velük a szülők, ami nagyon jó dolog, de mindezzel együtt is nagyon nagy teher ez a gyerekeknek. Nagyon nehéz dolga van a szülőnek abból a szempontból is, hogy kinek akar jót. Azt akarom, hogy a gyereknek jó legyen, vagy azt akarom, hogy a gyerekem beilleszkedjen a rendszerbe? Ez a kettő nem mindig találkozik. Elég sok iskolaérettségi vizsgálatot készítettem annak idején, amikor pedagógiai szakszolgálatnál – akkori nevén nevtannál/nevelési tanácsadónál – dolgoztam. Amikor ezeket a teszteket csináltam, mindig kérdés volt számomra, hogy most mit is kell néznem: a gyereket vagy az iskolát. Az iskolának olyan gyerekek kellenek, akik tudnak a fenekükön ülni 45 percet csendben, és akkor válaszolnak, ha a tanár felszólítja őket. És legfőképp azok a gyerekek, akik ugyanolyanok. A gyerek szempontjából nézve viszont az mondható iskolaérettnek, aki tud mit kezdeni az érzéseivel, aki felismeri azokat, aki várja már az iskolát. De talán nem is ez az igazi probléma, hanem az, hogy semmi szükség arra, hogy a gyerekek már az óvodában iskolaéretté váljanak, sokkal jobb lenne, ha ezt a munkát az iskola végezné el. Annyi féle iskola van, honnan tudná az óvoda, hogy milyenné kell azt a gyereket varázsolni. Arról nem is beszélve, hogy az iskolaérettségi vizsgálatok január és március között vannak, bő fél évvel a tanévkezdés előtt, ami egy 6-7 éves gyerek esetében rengeteg, előre nem is látható változással jár. Szóval valójában az egész iskolaérettségi vizsgálat egy elavult koncepció. Egyébként meg tendencia a magyar iskolarendszerben, hogy soha nem az éppen jelen lévő állapotot nézi, hanem mindig a következő ponttal szorongatja a gyerekeket, hogy meg fognak-e ott felelni. Az oviban elkezdődik azzal, hogy „ezt már az iskolában nem fogadják el”, „most már be kell érni időben, mert az iskolában majd nem lehet késni”, az iskolában aztán jön a riogatás a felsőbb osztályokkal, a nagy kimeneti vizsgákkal. Mindig a következő etapra koncentrálunk. Miért nem lehet kiélvezni azt, ami van?

A szorongató bekerülés után nézzük meg a másik nehéz oldalt, a kikerülést, a korai iskolaelhagyást. Mit okozhat a családok, gyerekek lelkében?

Általánosságban nehéz beszélni erről, fontos látni az egyéni háttértörténeteket. Például, ha a család akarja, hogy a gyerek hagyja ott az iskolát, mert dolgozni kell, az nagyon másként hathat a gyerekre, mintha azt éreztetik vele, hogy alkalmatlan az iskolai nevelésre. Egy lépést tegyünk hátra: az iskolaköteles korhatár leszállítása 16 évre súlyos döntés volt, és nagyon komoly következményei vannak. Nyilván nagyon szűk az a réteg, aki a család vagy egyéni döntés miatt hagyja ott az iskolát, de ha egy 16 éves gyereket az iskola rak ki, az nagyon nem jó. Hiába cigizik, drogozik, ő akkor is gyerek. Apukám mondta mindig: nemcsak fizikailag és jogilag lehet érett az ember, hanem pszichológiailag is – én ehhez tenném hozzá, hogy társadalmilag is. 18 évesen jogilag biztosan érett vagyok, ha koravén vagyok, akkor esetleg pszichológiai értelemben is érettnek számítok, de társadalmilag még biztosan nem. Az érettség bonyolult fogalmával sem számoltak a tanköteles kor leszállításakor, pedig nemcsak jogi értelemben van sokkal távolabb egy 16 éves az érettségtől, mint egy 18 éves. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen döntésnek van egy nagyon komoly társadalmi üzenete is: a gyerekek 16 éves korukra készen vannak.

Általánosságban azt tudom biztosan mondani, hogy minél tovább tanul egy gyerek, annál jobb, mert annál több lesz a lehetősége. Lehet, hogy a Virgin csoport alapítója, Richard Branson milliárdos lehetett úgy, hogy 16 évesen otthagyta az iskolát, de ezek a példák inkább tündérmesék, mint valós forgatókönyvek. Én pszichológiát végeztem, bármikor dönthetek úgy, hogy inkább elmegyek péknek, de aki pékként végzett, már nem biztos, hogy tud pszichológiát tanulni. Ez nem a szakmák rangsorolása, hanem a lehetőségek elérhetősége. Minél magasabb végzettséget szerez valaki, annál több út nyílik előtte, igaz ez akkor is, ha csak néhány osztályt végzett el, vagy megvan a 8 általánosa, esetleg eljutott a szakképesítésig.

lemorzsolodas.jpg

 

Utaltál az előbb a problémás gyerekekre. Milyen veszélyekkel kell számolni a mai iskolások szempontjából?

Drog, bullying, pornó, szexuális tudatlanság, és ide tartoznak a hallgatással, félelemmel teli családi traumák, például a válás, a családon belüli fizikai és/vagy szexuális erőszak is. És hogy hogyan kell tudatosan működni a 21. század társadalmában. A mai problémák egyik legnagyobb veszélye, hogy mi, felnőttek sem ismerjük őket. A cyber bullying új, gyorsabb és hatásosabb bántalmazás az eddigieknél, felnőttként sokszor nem is ismerjük a színtereit. A pornó könnyű hozzáférhetősége szintén új jelenség. A dizájner drogok is sokkal veszélyesebbek, mint bármelyik korábbi szer. A heroinról és a kokainról százéves tapasztalatunk van, pontosan tudjuk, micsodák. Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns hangsúlyozza mindig, hogy a dizájner drogoknak nem csak a hatásait, de az elvonási tüneteit nem ismerjük. Tudjuk, hogy a kokainelvonásba nem lehet belehalni, tudjuk, hogy az alkoholelvonásba viszont igen, de hogy a dizájner drogoknál mi történik, azt nem tudjuk, hiszen naponta változnak.

Hogyan védheti meg a veszélyektől az iskola a gyerekeket?

Igazából csak az oktatáson keresztül lehet védekezni ellenük, azzal, hogy újra és újra beszélünk róluk. A Remélem legközelebb sikerül meghalnod :-) című film is ezekről a veszélyekről szól, érdemes megnézni. A főszereplő lány a Vörösmarty gimibe jár, egyik interjújában azt nyilatkozta, hogy náluk a filmben bemutatott online zaklatás nem fordulhat elő, mert az egy jó iskola. Sajnos azt kell mondanom, egyáltalán nincs igaza, ez bárhol bárkivel előfordulhat, a jó családok gyerekei, a jó iskolák diákjai éppúgy lehetnek az áldozatok vagy az elkövetők, mint bárki más. Ez a „velünk nem fordulhat elő” mentalitás komoly gát a mai veszélyek elleni küzdelemben. Az iskola preventív szerepe iszonyú fontos, nemcsak a tájékoztatás miatt, hanem az érzékenyítés szempontjából is. Ha tanítja az empátia fogalmát, beszél róla, azzal tesz ellene – ehhez azonban közösségépítés is kell, hogy felelősséget érezzünk egymásért.

A közösségépítés eszerint nem adott egy mai iskolában?

A kortárs közösség szuperfontos a gyereknek, ez nyilvánvaló. Hogy valódi közösségek is épülnek-e az iskolákban, abban már vannak kétségeim. Nagyon kevés közösségi élményt ad a mai iskola, nem nagyon tanulnak meg a gyerekek egymásra odafigyelni. A tanagyagra fókuszáló rendszerben esetleges, hogy éppen működik-e színjátszó kör, jut-e idő hétvégi kirándulásra vagy csak arra, hogy a mindennapi dolgokat átbeszéljék egymással a gyerekek. Jó lenne, ha az iskolapszichológus olykor szociometriát venne fel – na de erre aligha van lehetőség, hiszen 500 tanulóig egy félállású iskolapszichológus jár csak egy intézménynek. Az erkölcstan vagy az etika órán végre lehetne beszélni barátságról, szeretetről, szerelemről, ha az iskola komolyan veszi ezeket a tárgyakat. Ugyanígy a hittanóra is lehetne a közösségépítés terepe. De bekavarnak a 6-8 osztályos középiskolák is: az osztály egy része elmegy negyedik után, másik része hatodik után, a helyükre jönnek újak. Így nehéz valódi közösséget építeni.

Egyre többször van szükség a szülők belépésére a rendszerbe. Segítenek a fénymásolásban, a festésben, esetleg összedobják egy iskola többmilliós rezsitartozását. Mind szép akció, és tulajdonképpen még a partnerség is létrejöhet a pedagógusok és a szülők között, egy közösségként lépnek fel, de valójában nem ilyen problémák megoldására kellene fordítani ezt a nagyon értékes energiát. Az oktatás állami feladat, nem az elitet kellene kiszolgálnia, és nem a szülőkkel kellene kifestetni a tantermet, nem a pedagógusokra pakolni a felelősség nagy részét.

Várjuk írásainkkal kapcsolatos véleményét, ötleteit, témajavaslatait
a blog@eruditiozrt.hu e-mail címre!
Kövessen bennünket a facebookon is!
Sikerekben és egészségben gazdag új évet kívánunk minden olvasónknak!

A bejegyzés trackback címe:

https://tizperciskola.blog.hu/api/trackback/id/tr614507074

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Megyko · http://www.szinkronrendezo.blog.hu 2018.12.31. 16:15:42

" szerintem nem jó a jelenlegi rendszer, hogy mindenki oda megy tanítani, ahová akar, mert így a kapcsolattal rendelkező, rátermett fiatal pedagógusok soha nem fognak munkába állni a nehéz sorsú iskolákban." - ezért tegyék kötelezővé azt nekik, elvéve tőlük a választás szabadságát?! Jézusom.
süti beállítások módosítása