Idén először kezdődik úgy az iskola, hogy a közoktatásban minden diák már 2000 után született. Komoly viták zajlanak arról, ki kell-e szolgálnia az iskolának a 21. századi gyerekek, és/vagy a társadalom, piac igényeit, és ha a válasz igen (márpedig inkább igen), akkor azt hogyan teheti meg. Egy biztos. Technika és digitalizáció nélkül ma már nem beszélhetünk a 21. századi iskoláról: elektronikus naplót vezetnek a tanárok, az iskola és a szülő e-mailben, chaten kommunikálnak, a diákok internetet és IKT eszközöket használnak az iskolai feladatok teljesítéséhez. De mi van a pedagógiával? Van jó és rossz hír is – ezekről beszél nagyon meggyőzően Prievara Tibor és Nádori Gergely frissen megjelent könyvükben (A 21. századi iskola – Kézikönyv az iskola digitális transzformációjához). Könyvajánló.
Prievara Tibor és Nádori Gergely két évtized tapasztalatait összegzik ebben a kézikönyvben, körüljárják az elméleti kérdéseket, megvizsgálják a gyakorlati oldalt, lehetséges szcenáriókat vázolnak fel, hogyan vihető végbe bármelyik iskolában a digitális transzformáció. Okosan felépített könyv, rengeteg elmélettel, hivatkozással, jó gyakorlattal. És hogy mennyire könnyű azonosulni a megfogalmazott célokkal, lelkesedni a 21. századi iskoláért, bizonyíthatja az is, hogy ezeknek a soroknak az írója egy magyartanár, aki egy teljesen átlagos középiskolában, 30-35 fős osztályokban tanít.
A 21. századi iskola kézikönyvnek nagy erénye, hogy nem tesz úgy, mintha minden iskola jól felszerelt alapítványi iskola vagy alapvetően is magasan motivált diákok topiskolája lenne. Az iskola digitális transzformációja ugyanis nem azt jelenti, hogy minden tanteremben hirtelen elérhető lesz a legjobb technika és a bivalyerős wifi, meg a Szilícium-völgyből megszerzett informatikus – és bár ez nagyon szép lenne, valójában szükségtelen is volna. A 21. század pedagógiai elvárásainak egy olyan szaktárgyi óra is megfelelhet, amelyen elő sem kerül az IKT. A hangsúly ugyanis nem a technológián, hanem a pedagógián van.
De mit is várnak most az iskolától?
A 21. századi pedagógiának olyan képességeket kell fejlesztenie, amelyek a gyorsan változó követelményekkel, elvárásokkal segítik tartani a lépést a jövő munkavállalójának.
Ezek a képességek az együttműködés, a tudásépítés, az önszabályozás, a valós problémák megoldása, az IKT eszközök kreatív használata és a kommunikáció.
A kézikönyv kiemelt figyelmet szentel annak, hogy gyakorlati példákon, tapasztalatokon keresztül mutassa be, hogyan építhető fel úgy egy diákközpontú tanóra, projekt, hogy megfeleljen a 21. századi elvárásoknak. És hogy ebben a folyamatban hol, milyen szerep juthat az IKT eszközöknek, hogyan lehet értelmes, valódi iskolai munkát végezni a digitalizáció támogatásával. Egyszerre jó és rossz hír, hogy ezt bizony az iskola valamennyi szereplőjének tanulnia kell.
A szerzők 2012-ben készítettek egy saját felmérést, amelyből egyértelműen kiderült, hogy a 21. századi pedagógiai elvek és a digitális eszközök kreatív használata nincs összefüggésben a pedagógusok életkorával – az a vélekedés, hogy az idős tanárok ellenállnak az IKT nyújtotta lehetőségnek, míg a fiatalok lelkesen élnek vele, nem állja meg a helyét. És az sem igaz, hogy a diákok leiskolázzák a pedagógusokat, ha digitalizációról van szó: nemcsak a kutatások, a tapasztalat is azt mutatja, hogy a diákok „eszközhasználata erősen korlátozott: összetett, tanulással kapcsolatos tevékenységekre nincsenek felkészülve, és nem is szívesen tesznek erőfeszítést ennek érdekében”. Vak vezet világtalant – tehetnénk hozzá cinikusan, de mielőtt megfutamodnánk a kihívástól, érdemes tudatosítani magunkban: pedagógusként hatalmas helyzeti előnyünk van, ugyanis konkrét célok mellé tudjuk rendelni a digitalizációt, és ha túl vagyunk a nehezén (a kipróbálás, kitapasztalás hosszú hónapjain), akkor már csak egy, hatékonyságában máshoz nem mérhető segítő eszköz lesz a tanteremben. Nem fog uralkodni sem a diákon, sem a pedagóguson, sőt, az időn sem, éppen hogy spórolni lehet vele értékes perceket.
A 21. századi iskola közös élmény
A legnehezebb megtalálni az IKT helyét az oktatásban. Ezen a ponton már nem elég, ha felvértezzük magunkat szépen hangzó elméletekkel és kéznél tartjuk a drága eszközöket. Az átállás akkor sem menne egyszerűen, ha a tantestületből magányos harcosként és csak egyetlen csoporttal próbálnánk meg. Hosszú hónapok, mire otthonosan mozoghat a pedagógus és a diák egy digitális tanteremben, sok kísérletezés, kompromisszum, összedolgozás szükséges ahhoz, hogy kiismerjék benne magukat. Az együttműködés, a közös tanulás élménye azonban, amit a digitális transzformáció követel az iskola minden szereplőjétől, mindenkinek jó.
Ki ne emlékezne, milyen volt kezdő tanárként belépni az iskolába? A 21. századi pedagógiára való átállás hasonló élmény lehet, mint amikor pályakezdőként szembesültünk azzal, mit is jelent tanítani, mit jelent ott állni egy osztály előtt. A 21. századi iskolában sokan érezhetjük pályakezdőnek magunkat, hiszen a tanítás során szinte csak abban lehetünk biztosak, mi az, ami nem működik, elavult, meghaladott, de hogy mi lehetne helyette, mi segítené a 21. századi tudáshoz a diákokat, még csak formálódik. Nehezen tartható már az a klasszikus tanárszerep, amelyben a pedagógus a katedrán állva a tudás forrásának érezheti magát, ez a tény lehet frusztráló, de lehet felszabadító is – A 21. századi iskolában olyan jó gyakorlatokat is találunk, amelyek az utóbbit eredményezhetik.
Mi lesz a dolgozatban?
A gyakorló pedagógusoknak kifejezetten inspiratív lehet a kézikönyv második és harmadik fejezete (A digitális pedagógia gyakorlata, Digitális iskola lépésről lépésre), amelyben a szerzők alaposan körüljárják, milyen lehetőségeink vannak. Számos rendszert, felületet ajánlanak, különösen izgalmas a 21. századi pedagógiával összhangban javasolt, játékosított értékelési rendszer, a gamifikáció részletes bemutatása, amely vezetéséhez – hasonlóan, mint az érdemjegyes értékelésnél – elég lehet egy kockás füzet is.
Aki ült már megfigyelőként tanórán – akár szülőként egy nyílt napon, akár szakértőként, akár érdeklődő kollégaként –, valószínűleg tapasztalta már, hogy ha el akarják kápráztatni, egy színes-szagos, alapvetően frontális órát fog látni, amelyet esetleg feldobnak rövid páros vagy csoportmunkával. Az elmélyült kooperatív munka ugyanis nem látványos, a tanárnak „alig van dolga”, csak járkál, figyel, néha vált pár szót a dolgozó gyerekekkel. A 21. századi pedagógus munkájának oroszlánrészét az órák, projektek előkészítése, a tananyag feldolgozásának követése, a diákoknak adott rendszeres visszajelzés teszi ki, ami többszöröse annak a munkának, ami egy hagyományos frontális órához kell. Alapos átgondolás, pontosan megfogalmazott irány, egyértelműen kijelölt cél, az ehhez szükséges feladatok, a problémafelvetések rendszerezése, gondosan előkészített eszközök, különböző szcenáriók gyártása szükséges ahhoz, hogy a tanítás ne jelentsen egyet az információk ledarálásával, hogy a diákok aktívan részesei legyenek a tanórának. Általában ezek azok az órák, amelyek végén biztosan megkapjuk a tanári lelkesedést leggyorsabban lelohasztó kérdést is: „és akkor ez benne lesz a dolgozatban?”
De hogyan kérhető számon a 21. századi tudás olyan bevett módszerekkel (például tesztekkel), amelyek úgy tekintenek a tanulásra mint információrögzítésre? Nyilván nagyon nehezen. Alternatívaként a kézikönyv a gamifikáció rendszerét ajánlja, egy olyan értékelést, amely folyamatosan értékeli, pontozza a diákok munkáját, és szintenként (3-4 hetente) az összegyűjtött pontoknak megfelelően ad érdemjegyet. A szintek során előre meghatározott mérési pontokat kapnak a diákok (a hagyományos tesztektől a gyűjtőmunkán át a kreatív, projekt feladatokig), pontokat szerezhetnek az órai munkájukért, extra feladatokért. Fontos, hogy megszerzett pontot elveszíteni nem lehet, nincs levonás, minden elvégzett feladatért jár a pontszám. Így az értékelés nem arra van kihegyezve, hogy a nem tudás miatt értékes pontokat lehet veszíteni a dolgozatban (és így rossz jegyet fognak szerezni), hanem arra, hogy a rendszeres, folyamatos munka rendszeres, folyamatos eredményt hoz.
Kapcsolódó írásunk:
A diák a jegyért hajt, nem a tudásért? - Az érdemjegyes osztályozásról
Nem a technológián múlik
A 21. századi iskola nem kerülheti meg a digitalizációt, hiszen a technika többé-kevésbé már most ott van az épületen belül. Pedagógusként nem tehetjük meg, hogy várjuk a még gyorsabb, még fejlettebb eszközöket, és addig is beleragadunk a 20. századi tudáskoncepcióba, módszerekbe. A 21. századi iskola alapjait ugyanis nem a technológia, hanem a pedagógia jelenti. Nézzünk egy nagyon leegyszerűsítő példát! A kötelező olvasmányok körüli vita rendre fellángol, pedig ez csak a jéghegy csúcsa, az alapvető kérdések jóval összetettebbek annál, minthogy Jókait vagy Harry Pottert adjunk-e fel. A probléma gyökere a feldolgozás és a számonkérés, mert jó módszerekkel, technikákkal Jókai sem kell, hogy „olvashatatlannak” tűnjön, és Harry Potter sem kell, hogy a „színvonaleséssel” jelentsen egyet. Ha csak annyit hallunk meg a vitából, hogy Jókait cseréljük le Harry Potterre, a régit a kortársra, a nehéz nyelvezetűt az olvashatóbbra, a felszínt karcolgatjuk: ha Harry Pottert ugyanolyan órákon „tanítják”, ugyanolyan formában „kérik számon”, akkor csak csillogóbb fegyverrel védjük az elavult pedagógiai gyakorlatot.
Önmagában nem hoz változást, ha Jókait lecseréljük Harry Potterre. Ahogyan az sem hoz valódi változást, ha a krétatáblák helyett interaktív táblákat szerelünk fel egy tanterembe – ezzel a kudarccal szinte minden iskolában szembesülhetünk. Ugyanígy nem lesz digitális transzformáció attól, ha az iskola IKT eszközöket használtat a diákokkal ugyanarra, amire tökéletesen jó a papír meg a toll is. A 21. század együttműködést, tudásépítést, önszabályozást, a valós problémák megoldását, az IKT eszközök kreatív használatát és a kommunikációt várja el a munkavállalóitól – nemcsak a leendőktől (akik a diákok), hanem a már aktívaktól (akik a pedagógusok) is. A 21. századi iskola című kézikönyv segít elindulni ezen az úton.
