Tízperc Iskolablog Érdekességek az oktatásról

Átmenet és beavatás

Az érettségi vizsga mint társadalmi rituálé (szerep)változása

Ballagnak a végzősök. Ünnepélyesen feldíszített tantermeken át vonulnak, egyik kezük az előttük vonuló vállán, gaudeamus igitur, jut még eszedbe kedvesem, elmegyek, elmegyek. Lufik az udvaron, iskolánként egy hektár virágföld termése frissen vágva csokorba formázva. Ballagási vacsora nagycsalád-jelleggel, Kis János eltökéli, hogy most kieszi a vagyonából a gazdagokat. Azután indul az érettségi, öltönyben és matrózblúzban feszengő tizenévesek idegeskednek vagy nagyképűsködnek az írásbeli helyszíneken, majd tételeket írnak, fénymásolnak, nyomtatnak az internetről, indul a hajsza a felvételi jelentkezésben számító pontokért.

22632336_s.jpg

A sikeres érettségit követően az éretté vált fiatal jutalomban részesül, kisebb, máshol nagyobb pénzösszeg, az első saját autó, kiemelkedően szerencsés helyzetben lévőknél akár ennél is értékesebb ingóság vagy ingatlan. Miért tulajdonít a társadalom ekkora, (már-már) szakrális jelentőséget egy iskolai záróvizsgának? Mit jelképez az érettségi, mi volt a szerepe régen, és mi a szerepe ma?

Felnőtté válás

A premodern társadalmak központi eleme volt a felnőtté avatás rítusa. Karl May, Rónaszéki Miklós és A. Raszulova indiánregényeiből tudhatjuk, hogy a fiatal indiánok ilyenkor kivonultak az erdőbe és különféle nagyvadakat ejtettek el, Óceániában a fiatalok sufni-bungee jumpingként indával a lábukra kötve leugranak egy toronyból. Ilyen típusú rituálékkal nem kell megküzdeniük a mai tizenéveseknek, a „formális” felnőttkorba érkezés azonban fontos mérföldköve maradt a társadalmi létnek.

A rítus szerepvesztését, mondhatni kiüresedését jól jelzi, hogy a ma érettségizők között a differenciált középiskolai struktúra, illetve az eltérő életkorokban történő iskolakezdések eredményeként jócskán vannak jogi értelemben már korábban felnőttkorba lépett (nagykorúvá vált) fiatalok, de az is, hogy az eredetileg a felnőttkorba történő átlépést, a „gyermekkor” hátrahagyását jelképező ballagás rítusára a gyermek életében először hatéves korban kerül sor, az óvodai nagycsoportos életszakasz végén.

ovoda_ballagas.jpg

Fotó: fortepan

E sorok írója is elballagott a nagycsoportból 1982 nyarán, a honvédségi lakótelep egyik házának alagsorában működő óvoda által szervezett rítus szakralitását és elemi erejét jól jelzi, hogy halvány személyes emlékként csak egy rendkívül szűk és kényelmetlen fekete ünneplő cipő maradt meg, a családi emlékezet pedig a gondnok által nem megfelelően kezelt, térdig érő füvet őrizte meg.

Ha egy percre megállunk, és végiggondoljuk ballagás és érettségi vizsga valós és rituális szerepét, felmerülhet bennünk, hogy a kettő eltérő jelentéstartalmat hordoz. A ballagás az elválás, elszakadás, szakszóval élve az „átmenet” rítusa, míg az érettségi a „beavatásé” – a két rituálétípus a modern társadalmakban eredeti szakrális szerepét maga mögött hagyva egyre inkább összecsúszik, összemosódik.

Az átmeneti/beavatási ceremóniák szakrális szerepének csökkenése a modern társadalomfejlődés eredménye. Az érettségi mint oktatási szakaszhatár jelentősége egyre inkább csökken; az egész életen át való tanulás korszakában már nincs végleges szerepe egy-egy tanulási szakasz befejezésének, esetleg egy tanfolyam, átképzés elvégzésének. Az egyén szakmai vagy családi életének átmenetei egyre inkább egyéni döntések eredményei – a hozzájuk kapcsolódó egykori szakrális elemek eredeti tartalmuktól megfosztott szekularizált rituálékként élnek tovább.

A modern, majd a posztmodern társadalmi fejlődés az egyén életútjának „szakaszhatárait” is jelentősen módosította. A premodern társadalmakban az ifjak beavatása a pubertás idején zajlik le; a „beavatott” ifjú felnőtté válik, részt vehet a vadászatban, családot alapíthat, önálló barlangba, fűkunyhóba, cölöpházba stb. költözhet. A „serdülőkor” már a modern társadalom terméke, a posztmodern fejlődés pedig a felnőttkorba lépést tovább tolva megteremtette a posztadoleszcens (nem teljesen pontos közelítéssel: fiatal felnőtt) életszakaszt.

Az érettségi mint „felnőtté avatási” rítus szerepét nagyban gyengíti, hogy az érettségizettek zöme érettségi vizsgája letételét követően még messze nem lép ténylegesen a felnőttkorba. A posztadoleszcens életszakaszban lévő fiatal felnőttek nem függetlenítik magukat teljes mértékben a szülői háztól. Nem költöznek el, nem kezdenek el kereső tevékenységet végezni, nem tekintenek magukra úgy, mint önálló felnőttekre. A leválás ráadásul egyénenként eltérő időben és eltérő mértékben megy végbe, a „felnőtté válás” így nem köthető egyetlen társadalmilag meghatározott életkorhoz vagy életeseményhez.

Olvass tovább!

Az érettségiről mint a felnőtté avatás rituáléjáról Kaposi József elemzése nyomán kaphatnak részletesebb képet, míg Verebélyi Kincső írása az átmenetekkel kapcsolatos rítusok világába nyújt betekintést.

Belépő a középosztályba

A dualizmus korszakában az érettségi vizsga letétele amellett, hogy az oktatási előmenetel szempontjából létfontosságú volt, hiszen megteremtette a továbblépés lehetőségét a felsőfokra, az „úri” társadalomba való belépés feltétele is volt. Az érettségizett fiatalok (itt a fiúkra kell gondolni, a lányok ebben a korszakban tehettek ugyan érettségi vizsgát, de további életük szempontjából ennek elsősorban a házassági mobilitást érintő jelentősége volt) ugyanis az érettségi után egyéves önkéntes katonai szolgálatra vonultak be, amely leteltével tartalékos tisztként szereltek le. Már önmagában ez is komoly előnyt jelentett számukra az érettségivel nem rendelkező, hosszú éveket katonáskodó társaikkal szemben, az azonban még inkább, hogy a tartalékos tiszti státus (a tiszti kardbojt birtoklása) belépő lett az úri középosztály világába, amely rendi jegyeit tekintve élesen elkülönült az alatta lévő altiszti-kispolgári társadalomtól.

tiszt.jpg

Fotó: fortepan

Az érettségi mint oktatási „belépő”, mint felsőoktatásba lépést lehetővé tévő „pass” szerep egyelőre nagyrészt megmaradt, bár a nyugat-európai oktatási rendszerekben egyre nagyobb teret nyernek az alternatív utak a felsőoktatásba, és hazánkban is vannak törekvések a rendhagyó hallgatói utak körének bővítésére. Az érettségi mint társadalmi státust adó intézmény szerep ezzel szemben mára teljesen eltűnt. A múlt emlékének tekinthető, hogy rengeteg helyen találkozunk „az érettségi már semmit nem jelent”, „érettségivel már semmit nem lehet kezdeni”, illetve ezek komplementereként a „hiába van diplomája, olyan munkát végez, amihez egy érettségi is elég lenne” panaszokkal.

Régen minden jobb volt?

Egy iskolázottsági szintre vonatkozó előrejelzés szerint 2020-ra a legalább érettségivel rendelkezők aránya a 25-64 éves korosztályban 55%-ra emelkedik. Értelemszerű, hogy egy végzettségi szint addig tölti be presztízsadó szerepét, amíg kiváltságnak számít. A középfokú végzettség tömegesedése magával hozta az érettségi értékének csökkenését – a felsőfokú képzés bővülése nem mellékesen ugyanilyen hatással jár.

A tendenciák ismeretében illogikus az egyes végzettségi szintek „társadalmi-gazdasági” értékcsökkenése felett siránkozni. Az egyértelműen kívánatosnak tartott oktatási expanzió legfőbb következménye, hogy az átlagos, és ezzel együtt a már kiváltságosnak számító végzettségi szint egyre feljebb tolódik, a múltban még kiváltságosnak számító végzettségi szintek átlagos presztízsűvé, viszont a társadalom nagyobb része számára elérhetővé válnak.

 

Várjuk írásainkkal kapcsolatos véleményét, ötleteit, témajavaslatait
a blog@eruditiozrt.hu e-mail címre!

 

Kövessen bennünket a facebookon is!

 

A bejegyzés trackback címe:

https://tizperciskola.blog.hu/api/trackback/id/tr748676856

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

steery 2016.05.03. 13:09:27

Ez bizony így igaz. Emlékszem, nekünk anno azt hazudták a tanáraink, hogy az érettségi milyen fontos dolog az életünk és a jövőnk szempontjából, így stresszeltek minket a felkészülésre, amivel a többségünkből csak heveny idegbajt és hisztériát tudtak kiváltani. Aztán az érettségin azt hazudta nekünk a vezető tanár, hogy ez az életünk egy fontos lépése és ezután felnőttek leszünk (mi meg a háttérben kiröhögtük, hogy persze! Lócitromot!). Nos, nem lettünk azok. Semmi sem változott meg tőle. És utána azt kellett tapasztalnom, hogy senkit sem érdekel az, hogy leérettségiztem-e. Senkit sem érdekel az, hogy miből hányasra érettségiztem, amiből akkora patáliát csaptak előtte a tanárok, meg a szüleim, mintha élet-halál kérdése lenne számomra. Amikor később munkát kerestem, soha, senki bele sem nézett az érettségi bizonyítványomba. Senkit nem érdekelt, mi van benne, csak az, hogy ott van a bizonyítvány, oszt jó van. A döntésüket, hogy felvesznek-e dolgozni, gyakorlatilag nem befolyásolta.

Én sem látom, hogy lenne határ a gyermekkor és a felnőttkor között. És ez nagy baj. Sem a személyi igazolvány megkapása, sem a leérettségizés, sem a 18. születésnap, sem a katonai behívó, sem az első szexelés élménye nem alkalmas erre a feladatra. Méghozzá pont azért nem, mert ezek mind privát dolgok, amikkel egyedül van az ember. Nem közösségi élmény, hanem magányos küzdelem. Nem rituálé, amely során a környezetemben élők nyilvánosan és ünnepélyesen maguk közé fogadnak. Talán ezért sem érzem máig az otthonomnak, a közösségemnek ezt a társadalmat, ezt az országot, ezt az emberiséget. Hisz még mindig nem fogadtak be maguk közé, egyértelműen és világosan kifejezve ezt felém.
süti beállítások módosítása