Magas a lemorzsolódás a középiskolában, az érettségizettek országos aránya alacsony. A szocioökonómiai háttérrel nem tud megbirkózni az oktatás. A PISA-eredmények sokkolóak, nem sikerült a rangsorban feljebb lépni. Kiégett tanárok és alulmotivált diákok küzdenek nap mint nap az iskolában. A pályaelhagyó pedagógusok száma riasztóan magas, ennek hátterében részben a pedagógusok alacsony társadalmi presztízse, részben a rossz munkakörülmények állnak. Akár Magyarországról is szólhatna ez a pár mondat, de az Egyesült Államokról írta Ken Robinson, az egyik legismertebb oktatási szakember. Elolvastuk a Kreatív iskolák című könyvét, ami szerint lehet csodát tenni, de egyelőre a helyi közösségek, az egyes iskolák tudnak csak oktatási forradalmat csinálni.
A Kreatív iskolák – Az oktatás alulról szerveződő forradalmi átalakítása című könyv nemrég jelent meg magyar fordításban. Furcsa élmény olvasni annak, aki követi a magyar oktatásról szóló híreket: bár Robinson egy szóval sem említi Magyarországot, nem hozza még csak példaként sem, olyan, mintha mégis a magyar oktatási rendszerről írt volna. Az amerikai és a brit példák, felmérések, kutatások tapasztalatai hátborzongatóan hasonlítanak a magyar adatokhoz, és pontosan ugyanazokkal a problémákkal nem tudnak mit kezdeni az angolszász oktatási rendszerek, mint a közép-európaiak.
Az oktatás nem belügy
Nem véletlen a kísérteties hasonlóság: az oktatás manapság nem belügy, hanem globális kérdés. Gondoljunk csak a PISA-tesztre: amint megjelennek az új eredmények, a világ vezető hírszolgáltatói foglalkoznak vele, politikusok aktívan nyilatkoznak (vagy akár meg is buknak), szakértők és laikusok méregetik egymáshoz az adatokat, vonnak le jobb-rosszabb következtetéseket. A PISA-teszt megjelenése olyan folyamatokat indított és erősített meg, amelyek a legtöbb nyugati ország oktatáspolitikájának alapkövei. Például, hogy standardizálják a tanterv tartalmát, a tanítást és az értékelést. Ha mindenki megtanulja ugyanazt a közös minimumot, amit ugyanúgy kérnek számon és értékelnek, akkor a tanulók teljesítménye nőni fog – egyszerű és logikus képlet, mégsem jön ki a várt eredmény sem a tengerentúlon, sem a Kárpát-medencében.
Az oktatás globális kérdés – ezzel a mára közhellyé vált kijelentéssel valószínűleg sokan egyetértenek. Ken Robinson könyvében, a Kreatív iskolákban arra mutat rá, hogy bár az oktatás globális ügy globális problémákkal, globális feladatokkal, még sincs rá globális megoldás, sőt, egyelőre még országos sem nagyon.
Mik az oktatás legégetőbb problémái?
[A] legfrissebb PISA-rangsorok alapján a sanghaji iskolarendszer teljesít a legjobban. Sanghajt azonban nem nyűgözi le annyira ez az eredmény, mint másokat. Yi Houqin, a Sanghaji Oktatási Bizottság egyik magas rangú tisztviselője nemrég úgy nyilatkozott, hogy elégedettséggel töltötte el, de nem lepte meg, hogy tanulóik ilyen jól teljesítettek, elvégre az iskolarendszer mást sem tesz, mint magolásra trenírozza őket, hogy pontosan az ilyen teszteken érjenek el sikereket. Pedig egyáltalán nem ez a lényeg. Elmondása szerint a bizottságban felvetődött, hogy Sanghaj ne vegyen részt a PISA-méréseken. „Sanghajnak nem »TOP1« iskolákra van szüksége – jelentette ki –, hanem józan nevelési elveket követő iskolákra, amelyek tiszteletben tartják a tanulók testi-lelki fejlődésének folyamatait, és megalapozzák az egész életen át tartó fejlődésüket.”
(Forrás: Kreatív iskolák, 41-42.)
A közoktatás ipari jellegű – mutat rá Robinson. A mai oktatási rendszerek a 19. század közepe után jöttek létre, azzal a céllal, hogy kiszolgálják az ipar egyre nagyobb munkaerő-szükségletét. Leegyszerűsítve: az államok oktatási tömegtermeléssel válaszoltak az ipari tömegtermelésre. A 21. század világához azonban nem passzol ez a régi rendszer. Az oktatás 21. századi célja ugyanis, ahogy Robinson fogalmaz, hogy „a tanulók megértsék a körülöttük lévő világot és felfedezzék a bennük rejlő tehetséget, hogy ezáltal kiteljesedett személyiségekké és aktív, érzékeny polgárokká váljanak”. Ennek ellenére a személyes kiteljesedés továbbra is csak marginális ügye a mai közoktatásnak.
Nyilván a standardizálási mozgalom és az ebből építkező oktatási kultúra sokaknak kedvez: ők azok a diákok, akik jól teljesítenek a nagy teszteken, ügyesen szerepelnek a sorsdöntő kimeneti vizsgákon, és bekerülnek a jó egyetemekre. És aztán általában közülük kerülnek ki azok, akik a leghevesebben védik a fennálló rendszert, a „hagyományos oktatást”. De ők csupán a közösség/társadalom/nemzet/világnépesség vékonyka szelete. A többiek számára a közoktatás meglehetősen kevés hasznot nyújt, akiknek pedig nem megy (bukdácsolnak, kimaradnak, korai iskolaelhagyók lesznek), azoknak életre szóló alapélményük marad a kudarc. A rossz oktatási rendszer jellemző tünetei nemcsak az alulmotivált diákok és tanárok, a lemorzsolódás magas aránya, a pályaelhagyó pedagógusok nagy száma, hanem olyan iskolán túli dolgok is, mint a vállalkozói sikerek száma vagy az állampolgárok jóléte.
Mi az a standardizálási mozgalom?
A standardizálási mozgalom főként az akadémikus tudás színvonalának emelésére és az elméleti oktatásra összpontosít, ehhez választja módszereit is, így a tényszerű információk átadását, a közvetlen irányítást és a frontális osztálymunkát preferálja. Írásbeli vizsgákat, feleletválasztós teszteket írat, és nem titkolt célja, hogy versenyeztesse a tanulókat, az iskolákat. A PISA-mérés a standardizálási mozgalom nagy nemzetközi versenye: ha azon valamelyik ország rosszul teljesít (vagy „elbukik”), a politikusai rendszerint tovább emelnék az iskolai követelményeket, hogy a következő PISA-teszten jobban szerepeljenek, és előrébb jussanak a rangsorban. Nem meglepő ezek után, hogy a pedagógusok és az intézmények értékelésében fontos szerep jut a tesztek és vizsgák eredményeinek: e logika szerint a jó iskolában magas a jól felvételiző gyerekek aránya, a jó pedagógus diákjai jól teljesítenek az érettségin vagy más versenyhelyzetben. Ezt nemcsak a laikusok gondolják így, sokszor az oktatásirányítás is hasonló gondolatokat fogalmaz meg.
Ken Robinson arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogy bár a standardizálási mozgalom törekvései támogatandóak, mégsem sikerül célt érni az eszközeivel. Állítását támasztja alá a PISA-teszt is: az élmezőnyben nem ázsiai országként egyedül Finnországot találjuk, ahol köztudottan nem az akadémikus tudás átadása az elsődleges. Magyarország pedig szintén ezt példázza: hiába növeljük a tananyagot és az iskolában töltött időt, hiába egységesítjük a tantervet, a PISA-rangsorban nem tudunk előrébb lépni, az eredmények továbbra is „sokkolóak”.
A PISA-eredmények miatt szoronganak az OECD országok, politikusok, oktatásvezetők, a tanulók pedig szoronganak a nagy tesztek, vizsgák okozta stressztől. Robinson amerikai és brit példákat hoz, mi melléjük tehetjük a rájuk szépen rímelő magyart is: aki átélt már középiskolai felvételit, pontosan tudja, milyen komoly lelki terhet pakol gyerekre, szülőre, pedagógusra, intézményvezetőre – és ez a teher a 8 osztályos gimnáziumok esetében már a negyedikes tanulókra is nehezedik!
Mindenki csináljon csodát!
A jó hír, hogy bárki bárhol képes tenni azért, hogy megvalósuljon a 21. századdal összhangban lévő iskola. Nem kell várni sem az OECD-re, sem a kormányzatra, sem bármilyen föntről induló reformra. Az oktatás alulról építkezik, hiszen az iskolákban zajlik, a tanár és a tanulók között. „Ha valaki tanár, a tanulói számára ő maga a rendszer. Ha valaki iskolaigazgató, a közössége számára ő maga a rendszer. Ha valaki törvényalkotó, az általa irányított iskolák számára ő maga a rendszer” – hangsúlyozza Robinson. A Kreatív iskolák szerint három dolog kell a változáshoz: a meglévő dolgok kritikája, egy jövőkép (hogy milyennek kellene lenniük a dolgoknak), valamint a változás elmélete (hogyan jussunk el a meglévőtől az újig). És ahogy a könyv példái mutatják, egyetlen tanár vagy igazgató, sőt, egy nagybácsi is képes elindítani a változást. Robinson szerint minél több iskola – tehát nem rendszer, nem tankerület, hanem egy-egy iskola elszórtan bárhol a világon – dönt úgy, hogy saját gyakorlatot dolgoz ki a globális problémákra, annál nagyobb az esély arra, hogy idővel ezekből a jó gyakorlatokból egy eredményesebb, barátságosabb, a személyes kiteljesedést pártoló rendszer szülessen.
Robinson állítása, hogy az akadémikus képzésre fókuszáló oktatási rendszerek elnyomják a kreativitást, és ahogy fogalmaz, ennek „katasztrofális következményei vannak a tanulók motivációjára és a tanárok hozzáállására nézve is”. Érvelése meggyőző. Az elméleti fejtegetések alátámasztására konkrét, megvalósult vagy éppen elindított oktatási programokat, „helyi reformokat” hoz példaként. A fentebb részletezett globális problémákra a világ legkülönbözőbb pontjairól olvashatunk a túlsúlyban lévő amerikai és brit példák mellett kínai, izraeli, argentin megoldásokról is. A példaként bemutatott iskolákban közös, hogy mertek változtatni a „hagyományos oktatási modellen” annak érdekében, hogy a tanulók visszanyerjék motivációjukat, kiaknázhassák tehetségüket, kibontakoztathassák a kreativitásukat. Ez volt az elsődleges cél, amiből aztán következett az is, hogy a nagy teszteken jól vagy kimagaslóan szerepeltek ezek az iskolák, statisztikai mutatóik javultak. Mert – ahogy Robinson is vallja – a kreativitás és a tanulás iránti vágy mindenkiben ott van. Fontos, hogy mindenkiben. A Kreatív iskolák külön fejezetet szentel a diákoknak, tanároknak, igazgatóknak, az oktatásirányításnak és a családoknak is.
A Kreatív iskolák olvasása során hiányérzete lehet az olvasónak amiatt, hogy Robinson a jó gyakorlatok módszertanát érintőlegesen tárgyalja csak, inkább a változáshoz szükséges három lépcsőfok alapelveire kíváncsi, de azokat is tömören, maximum pár oldalban fejtegeti. Így a könyvben szereplő iskolák inkább tetszenek illusztrációnak, mintsem jelentős forradalomcsinálóknak. Alig tudunk meg róluk többet annál, minthogy honnan hová jutottak el, a legizgalmasabb kérdések, vagyis hogy hogyan tudták leküzdeni a lemorzsolódást, mivel érték el, hogy szinte minden diákjuk leérettségizzen, hogy a továbbtanulás természetes legyen ott, ahol korábban elképzelhetetlen volt, rejtve maradnak. A Kreatív iskolák a számos sikeres példa felvillantásával egyértelműen továbbolvasásra ösztönöz.
Kapcsolódó írásunk:
A korszerű iskola a tanár és a diák közös élménye (könyvajánló)
Prievara Tibor – Nádori Gergely: A 21. századi iskola. Kézikönyv az iskola digitális transzformációjához
Ken Robinson – Lou Aronica:
Kreatív iskolák. Az oktatás alulról szerveződő forradalmi átalakítása
HVG Könyvek, Budapest, 2018
304 oldal, 3900 Ft
