Nem került be magyar egyetem a világ legjobb 400 intézménye közé – ilyen és hasonló felütésekkel olvashattuk a legutóbbi globális rangsorról szóló híreket. Elsőre valóban nem túl szép eredmény, de vajon tényleg rossz is? Hogyan kell jól értékelni az egyetemi rangsorokat? A Corvinus egyetem eközben nagy változásokat jelentett be: közös képzést indít a kínai Fudan Egyetemmel, jelentősen növeli az önköltséges hallgatói helyek arányát, a célja pedig bekerülni a világ legjobb egyetemei közé.
Dr. Fábri György az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán működő Társadalmi Kommunikáció Kutatócsoport vezetője, az egyetemi rangsorok kutatója, Az egyetem értéke – Felsőoktatási rangsorok és az egyetemi teljesítmény című könyv szerzője. Őt kértük fel, segítsen értelmezni, mit jelent a magyar egyetemek pozíciója a globális rangsorban, és kérdeztük a Corvinus egyetemmel kapcsolatos friss hírekről is. Valamint arról, jogos-e a nemzetközi aggodalom, valóban sérül-e a kutatói szabadság Magyarországon?
Rangsoroló: csak a SOTE jutott a legjobb 500 közé
A Times Higher Education (THE) brit oktatási hetilap értékelte a felsőoktatási intézményeket, rangsorában a legjobb pozíciót a Semmelweis Egyetem (401-500.) szerezte meg. Az ELTE-t, a pécsi és a szegedi egyetemet a 601-800. helyre, míg a BME-t és a Debreceni Egyetemet a 801-1000. helyre sorolták, a Corvinus pedig az 1001+ kategóriába került.
A 20 legjobb egyetem a THE rangsora szerint
1. | Oxfordi Egyetem | Nagy-Britannia |
2. | Cambridge-i Egyetem | Nagy-Britannia |
3. | Stanford Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
4. | Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) | Amerikai Egyesült Államok |
5. | Kaliforniai Műszaki Egyetem (Caltech) | Amerikai Egyesült Államok |
6. | Harvard Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
7. | Princetoni Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
8. | Yale Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
9. | Imperial College London | Nagy-Britannia |
10. | Chicagói Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
11. | Zürichi Szövetségi Műszaki Egyetem (ETH) | Svájc |
12. | Johns Hopkins Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
12. | Pennsylvaniai Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
14. | University College London | Nagy-Britannia |
15. | Kaliforniai Egyetem, Berkeley | Amerikai Egyesült Államok |
16. | Columbia Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
17. | Kaliforniai Egyetem, Los Angeles (UCLA) | Amerikai Egyesült Államok |
18. | Duke Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
19. | Cornell Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
20. | Michigani Egyetem | Amerikai Egyesült Államok |
Magyarország vezető egyetemei a legutóbbi Times Higher Education (THE) rangsorban nem kerültek be a legjobb négyszázba. Mit jelent pontosan a magyar egyetemek helyezése? Ez rossznak vagy korrektnek számít?
A vezető magyar egyetemek a globális rangsorokban a világ legjobb 2-3%-a között szerepelnek. Ugyan lehet azt mondani, hogy a 601-800. pozíció rossz, valójában azonban ezzel a helyezéssel is a világ élmezőnyében vagyunk. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy nagyon jó a helyzetünk, de fontosnak tartom érzékeltetni, hogy mit is jelent a mezőny. A globális rangsorok az egyetemi működésnek mindössze néhány vonatkozását emelik ki, értékelik. Tehát valójában nem azt mondják meg, hogy egy egyetem mennyire jó vagy nem jó, hanem felállítanak egy szempontrendszert, amely alapján kialakul egy bizonyos sorrend. Hogy ez a szempontrendszer mennyire érvényes, mennyire értelmes, mennyire ad valós képet, arról komoly viták folynak a felsőoktatási világban.
dr. Fábri György (Fotó: Huszti István / Index)
Hogyan torzítanak a globális rangsorok?
A legtöbb rangsorban kiemelt jelentősége van a tudományos publikációk mennyiségének. Ez a szempont egyértelműen a természettudományos képzéseknek kedvez: a természettudományos publikációs rutinok teljesen eltérnek a bölcsészet-, a társadalomtudományok, de még a műszaki tudományok rutinjától is. A másik hasonlóan vitás pont: ezek a ranglisták egyáltalán semmit nem tudnak mondani az oktatás minőségéről. Holott az oktatás enyhén szólva sem lényegtelen része az egyetem működésének. Létezik olyan kategória, hogy „teaching”, de ez valójában arányszámokat mond, például, hogy mennyi hallgató jut egy oktatóra, de ez legfeljebb egyik eleme az oktatási tevékenység milyenségének. Azt persze sugallhatja egy ilyen rangsor, hogy azon az egyetemen, ahol nagyon sok kiválóan publikáló tudós dolgozik, ott valószínűleg az oktatás is jó, de erre igazából semmifajta közvetlen bizonyíték nincsen.
Akkor hogyan érdemes olvasnunk ezeket a rangsorokat?
A rangsorok érvényét viszonylagossá teszi az is, hogy komoly módszertani problémák vannak velük. Az egyik ilyen, amit már említettem, a különböző tudományterületek publikációs rutinját összemérni a mennyiség alapján. Ehhez jön még, hogy az országok, régiók publikációs lehetőségekhez való hozzáférései nagyon különbözőek. Csak a legprimitívebbet mondom: a természettudomány nyelve az angol, nagyjából ez azt jelenti, hogy vagy angolul publikálsz, vagy nem publikálsz. Belátható, hogy az angol nyelvterületen működő intézményeknek ez előnyt jelent, nemcsak azért, mert nem egy tanult idegen nyelven kell publikálniuk, hanem a rendelkezésükre álló kapcsolatrendszer miatt is.
A másik viszonylagos pont a reputációs indikátor. Ez azt jelenti, hogy a világ minden táján megkérdeznek tudósokat és munkaadókat, hogy az ő szakterületükön melyik egyetemet tartják jónak vagy a legjobbnak. Természetes módon ilyenkor a hagyományosan nagy presztízsű, nagy médianyilvánossággal rendelkező egyetemek kerülnek elő. Egy Harvard, egy Yale, egy Oxford nem tud rosszul szerepelni. Mivel a megkérdezettek csak limitált számot adhatnak meg, így a többi egyetem esélye eleve rosszabb, különösen egy Magyarországhoz hasonló ország egyetemeinek esetében, amelyekről már annak is kicsi az esélye, hogy egy adott szakma egésze egyáltalán hallott volna.
Versenyezhet-e egyáltalán magyarországi állami egyetem például az USA magánegyetemeivel vagy a brit Oxforddal, Cambridge-dzsel? Milyen változások/attitűd lennének szükségesek ahhoz, hogy felzárkózzunk, egyáltalán kell-e felzárkóznunk egy ilyen listán a top 100-hoz vagy 200-hoz?
Ahogy említettem, önmagában az még nem mond sokat, hogy hányadikak a magyar egyetemek a globális rangsorokban. Egy dolgot azonban nem szabad, sőt, tilos: a világ vezető egyetemeihez viszonyítani magunkat. Ez ugyanis lehetetlen verseny, teljes őrültség. Szakmai szempontból nem vehető komolyan az az összehasonlítás, amely nemhogy a top hármat, de a világ vezető 50-100 egyetemét bármelyik magyar egyetemmel méri össze. Nyilván sok más tényező is számít, de egy kiváló egyetem működtetése döntően pénzkérdés. A Harvard költségvetése annyi, mint az egész magyar felsőoktatásé. Itt nem lehet komolyan vehető versenyről beszélni. Viszont nem azt akarom mondani, hogy nincs értelme a rangsoroknak, csak jól kell tudni olvasni őket.
Miért szeretjük akkor a rangsorokat?
Pár dolognak utána lehet gondolni az adott egyetemeken belül, bizonyos szempontból összemérhetik magukat a különböző intézmények, divatos szóval mondva, a rangsorok a benchmarkingot erősítik. Nem haszontalanok, de az összehasonlítás keretét meg kell találni. Magyarország esetében például érdemes leszűkíteni a rangsorokat a Helsinkitől Belgrádig, Bukarestig húzható sávra, külön figyelve a kelet-közép-európai régióra. Hasznos megnézni, hogyan szerepelnek a magyar egyetemekhez képest Ausztria, Csehország, Lengyelország intézményei. A nemzetközi versenyben megszerzett pozíciónk akkor értelmezhető, ha hasonló történelmi előzményű, felépítésű, működésű egyetemeket vizsgálunk, ahol a hallgatói mozgások is összevethetőbbek. Innen nézve már felvethető, hol is állnak a magyar egyetemek, és sajnos azt kell mondanunk, hogy nem állnak olyan jól.
Kezdjük azzal, ami jó a magyar egyetemeken!
Vannak olyan magyarországi szakterületek, tudományos irányok, amelyek nemzetközi szinten is kifejezetten versenyképesek, olyannyira, hogy a legjobb 100-200 között vannak. De itt nem intézmények egészére, hanem egy-egy egyetem egy-egy területére kell gondolnunk. Például a matematika hagyományosan erős magyar tudományos és oktatási terület, az ELTE és a BME képzése valóban az élvonalban van. Fizikából ilyen Debrecen és az ELTE. Az agykutatás területén komoly munkát végez a SOTE és a Pázmány is (az MTA kutatóintézeti közreműködésével). A hálózatkutatás területén erős a CEU és az ELTE pozíciója. De mondhatnánk az etológiát, vagy a CEU közigazgatás-tudományi, filozófiai képzését is. Ezek az eredmények szépen ki is jönnek a szakterületi rangsoroknál, de a szélesebb nyilvánosságot csak az általános rangsorok foglalkoztatják. Pedig az általános rangsorokban egy magyar egyetem reális esélye az 500-600. hely környéke lehet csak, esetleg a 400-500. pozíció.
A nagy múltú egyetemek nagy képzései jórészt kimaradtak a felsorolásból. Miért nem tud labdába rúgni nemzetközi szinten a magyar bölcsészettudomány vagy társadalomtudomány? Vagy az összes többi?
A magyar felsőoktatás drámaian alulfinanszírozott, a két említett terület pedig még ennél is rosszabbul áll. Ezzel összefüggésben a másik nagy probléma, hogy valójában túl kevés az oktató és a kutató, így akik vannak, nagyon leterheltek az óraszámokkal. Kilátástalan helyzet ez így. Ha meg is jelenik pluszforrás, az pályázati, EU-s projektekhez kötődik, a projektek tartanak 2-3 évig, és a lezárásuk után már nem lehet embereket alkalmazni rájuk. Ha innen nézünk vissza a globális rangsorok szempontjaira: az egyetemi reputáció, amit már említettem, azon is múlik, hogy az adott egyetem milyen és mennyi konferencián tud részt venni vagy megszervezni. Bár a konferenciaturizmusról nem szoktunk sokat beszélni, de a világban ez külön iparág. Nem evidens dolog, hogy bárhol rendezhessenek tudományos világkonferenciát, ehhez ugyanis olyan ajánlatot kell tenni, amit a magyar egyetemek nem tudnak. Néhány évvel ezelőtt, még egyetemi vezetőként részt vettem egy társadalomtudományi világszervezet egyeztetésén, ahol felmerült, hogy Budapestre hoznák a világkonferenciájukat. Hiába voltak itt a nagy tudósok, akik kedvéért a világszervezet eljött az egyeztetésre, végül kiderült, hogy az egyetemünk anyagi feltételrendszere miatt nem tud házigazdája lenni egy ilyen eseménynek. A konferenciát aztán Bécsbe vitték.
Hol állunk a kelet-közép-európai mezőnyben?
Ebben a ligában a legerősebbek a finn és osztrák egyetemek, lényegében beláthatatlan messzeségben vannak tőlünk. A második csoport néhány vezető kelet-közép-európai egyetem, köztük a prágai Károly és a krakkói Jagelló, ezek alulról súrolják az osztrák egyetemek szintjét. A legjobb magyar egyetemek pedig alulról közelítik ezt a második csoportot. Igaz az is, hogy a régió többi egyeteméhez képest – legyen szó akár a zágrábi, a belgrádi egyetemekről, akár a szlovák vagy a szlovén, a román mezőnyről – egy hangsúllyal előrébb tartunk. Mégis: a második csoport alján vagyunk, ezzel bizony szembe kell néznünk, és érdemes lenne a saját magunkról szóló mítoszokat átgondolnunk. A Károlyon vagy a Jagellón lényegesen jobbak a finanszírozási feltételek, és ők kiszámítható, belátható működéssel rendelkeznek, folyamatosan építkeznek. Erősen benne vannak a nemzetközi tudományos életben, erre külön forrásuk is van, mindez szépen visszaköszön a globális és a szakterületi rangsorokon belüli eredményeikben is.
A Budapesti Corvinus Egyetem kancellárja, Pavlik Lívia nyilatkozta, hogy 2020-ban már egyáltalán nem fognak állami férőhelyeket hirdetni a jelentkezőknek. A BCE közös MBA-képzést is indít a kínai Fudan Egyetemmel, amelyen szemeszterenként 4 millió forint lesz a tandíj. Ez jó irány volna?
Hogy legyen minél több önköltséges hallgató, helyénvaló vágya minden egyetemnek, nagy kérdés azonban, hogy van-e ennek piaca, fizetőképes kereslete és hogy miképpen tud megfelelni egy adott egyetem a közösségi forrásokért cserébe a nemzeti közösség jogos képzési igényének, a társadalmi mobilitás támogatásában.
Az olyan megállapodások, mint amilyenről hallani a Fudan kapcsán, jók is, fontosak is és kellenek is, de ezek valószínűleg nem érintik a hallgatók többségét. Hogy egy egyetemnek legyen nemzetközi kapcsolata minél több külföldi egyetemmel, legyen minél több külföldi hallgatója, cseréljen minél több hallgatót, ez kiemelt és reális cél, kell is tenni érte nagyon sokat. De nem ez fogja megoldani az alapproblémát. Ha jól tudom, a sajtóban tárgyalt 4 milliós tandíj kizárólag a kínaiakkal közös képzésre vonatkozik, vagyis a hallgatók csekély részére. Tegyük fel, lesznek húszan ezen a képzésen, még mindig nincs 100 milliós nagyságrend, amiről beszélünk, miközben a BCE tizensok milliárdból működik. Egyetlen magyarországi viszonylatban drága önköltséges képzés nem váltja ki azt a forrásigényt, amire szükség volna ahhoz, hogy az egyetem egésze jó teljesítményt nyújtson itthon is és nemzetközi szinten is.
A BCE körüli változásoktól azt várják, hogy a Corvinus Európában a legjobb száz, valamint a világ legjobb kétszáz egyeteme közé kerüljön 2030-ra. Reális ez a cél?
A nyilatkozatok valójában a szakterületi rangsorokon való előrébb jutásról szólnak, nem a globális rangsorokról. A Corvinus a globális rangsorokon soha nem fog előrébb kerülni annál, ahol most van, és ennek nagyon egyszerű oka van: nincs természettudományos területe. De egy ennél fontosabb dolgot is mérlegelni kell: egy egyetem annál nagyobb hibát nem követhet el, minthogy a stratégiáját ahhoz szabja, hogy a nemzetközi rangsorban hová szeretne kerülni. Ugyanis nem ez elsősorban a dolga. Utaltam már arra, hogy a globális rangsorok az oktatási teljesítményt nem mérik, de egy ország adóforintokból fenntartott egyetemének, mint amilyen a BCE is, elemi kötelessége, hogy a magyar adófizetők számára szolgáltasson oktatást. Olyan nincs, hogy ezt nem csinálja meg.
Ez mit jelent?
Ugyan a Corvinus alapvetően a gazdaság számára képez szakembereket, mégis állami fenntartású intézmény. Az ELTE esetében talán még nyilvánvalóbb, milyen kötelezettséget jelent ez. Az ELTE teljes spektrumban nyújt pedagógusképzést. Csupán azért, hogy jobban szerepeljen egy rangsorban, ne foglalkozzon pedagógusképzéssel? Elfogadnák azt az adófizetők, hogy oké, 300 hellyel ugyan előrébb kerültünk, de nem képzünk pedagógusokat? Egy egyetemnek különböző missziói vannak. Van a kutatási misszió, amivel előrébb lehet kerülni a globális rangsorban, de emellett ott van az oktatási misszió is, amit nem lehet lebecsülni, mert bár nem jár érte számottevő ranking pont, mégiscsak ez az, amiért az adófizetők fenntartják az intézményeket. A harmadik missziót pedig az adott térségnek – lokális és gazdasági térségnek – nyújtott szolgáltatások jelentik. Ezzel foglalkoztak korábban a legkevesebbet, a globális rangsorok szempontrendszeréből rendre totálisan ki is hagyják. Pár héten belül viszont rendeznek Moszkvában egy konferenciát, amely egy olyan rangsor módszertanát készíti elő, ami arra tesz kísérletet, hogy az egyetemeknek ezt a harmadik misszióját vizsgálja.
A 2019-es THE rangsor kiadásakor megemlítették Magyarországot, aggódva az egyetemek kutatási szabadságának sérülése miatt. Valóban okot ad a nemzetközi szintű figyelemre, ami nálunk történik?
A magyarországi ideológiai-politikai hátterű huzakodások résztvevői megfeledkeznek arról, hogy az akadémiai világnak megvannak a maguk, jelentős történelmi távlatban formálódott és nemzetközi szinten érvényesülő szabályai, elvei és értékelési standardjai. A kutatási és oktatási szabadság, a tanszabadság ezek között kiemelt figyelmet kap mindenütt a fejlett világban. Ez egy meglehetősen kifinomult rendszer, amibe a pártpolitika és ideológiai háborúk legtöbbször bornírt kommunikációjával és lépéseivel nem célszerű beavatkozni. A gender szak ügyébe történt ilyen beavatkozás módja teljesen értelmezhetetlen szakmai-tudományos szempontból, ez nem működik így sehol, és nálunk sem így működött. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének komoly viták nemzetközi és magyarországi szinten is a gender képzésekről, de ezeket a vitákat a tudományos és egyetemi életen belül szokták lefolytatni. Ha ezt másképp csinálja egy hatalom, arra a világon mindenhol felkapják a fejüket. Egy ilyen meggondolatlan lépés a magyar felsőoktatás nemzetközi reputációját érinti nagyon érzékenyen. Az egyetemi kultúrának világsztenderdje van, ha ez nem érvényesül, az közvetlenül hat arra, hogy szívesen választják-e az adott intézményt az elismert oktatók és a hallgatók, a világ bármely részéről. És ne feledjük el azt az aranyszabályt sem, ami hosszú távon mindig érvényesül: komoly tudományos teljesítmény tartósan versenyképesen ott lehet, ahol szabadon lehet kutatni.
Melyik a legjobb egyetem? Egyáltalán van ilyen?
Könyvajánló: Az egyetem értéke. Felsőoktatási rangsorok és az egyetemi teljesítmény
A globális rangsorok a 2000-es évek elején jelentek meg, meglehetősen friss fejleményei a felsőoktatásnak. Mégis minden tőlük hangos. A rangsorok előzményeinek, kialakulásának elemzése után Az egyetem értéke című könyvében Fábri György számos más mellett azt mutatja be, mennyire különböző logikával épülnek fel a rangsorok módszerei, különbség pedig nemcsak az egyes rangsorok között van, hanem sokszor ugyanaz a szervezet változtat évről évre a szempontrendszerén. A hírekben megjelenő helyezések – melyik egyetem hol szerepel, hány helyet „rontott” vagy épp „javított” – önmagukban tehát nem sokat jelentenek, összehasonlítani a rangsorokat pedig nagyjából olyan, mintha körtét mérnénk az almához. A probléma, ha nagyon leegyszerűsítjük, hasonlít az iskolai értékelés dilemmáihoz: két egyforma érdemjegy vagy pontszám mögött nagyon eltérő teljesítmény lehet. Fábri György alapos elemzésekkel, logikus okfejtéssel mutat rá, hogyan érdemes olvasni ezeket a rangsorokat, és mi az, amire nem jó, sőt, értelmetlen használni ezeket.
Az egyetem értéke ugyanakkor rámutat arra is, hogy a módszertani problémák ellenére a rangsorok nélkülözhetetlen elemei a felsőoktatásnak, hiszen erősítik a demokratizálódási tendenciákat, élénkítik az intézmények közötti versenyt, és nem mellesleg olyan széles (média)nyilvánosságot adnak az egyetemeknek, amilyet pusztán a tudományos és oktatói munkával nehezen vívhatnak ki maguknak. A tálcán felkínált nyilvánosság ugyanakkor komoly csapdákat rejt – és nemcsak az érdeklődő közönség sétálhat bele, hanem bizony az egyetemek is.
A könyvet – néhány fejezet kivételével – szabadon letölthető formában is feltette az ELTE Eötvös Kiadó.
Nyitókép: REUTERS/Peter Macdiarmid