Az oktatásügyi kérdések a 2017-es évben is szép számmal adtak lehetőséget a nyílt és kevésbé nyílt, a csendes és a hangosabb vitára egyaránt. Hogy csak néhányat említsünk: a PISA sokk, a korai iskolaelhagyók nagy aránya, a pedagóguspálya elöregedése, a digitális szakadék diák és tanár között. Évértékelő interjúnkban Setényi János oktatáskutató a tízperciskolablogot is foglalkoztató kérdéseket értelmezi újra.

A mérések és tesztelések az utóbbi időben nem éppen sikersztoriként íródtak be a hazai közvélekedésbe. Jó lenne tudni azonban, mire is használható a PISA teszt és hogyan működik?

Maga a PISA teszt több évtizedes fejlesztések eredménye. A méréseknek van egy nagyon egyszerű összegzése, az a bizonyos rangsor, amit maga a PISA is vonakodva rak ki – komoly belső viták voltak, hiszen az eredmény ebben a formában pontatlan – valami azonban kellett a nyilvánosságnak. Mostanra a rangsor standard termékké vált, és a kevésbé innovatív oktatásirányítású országok ezen a táblázaton annyit néznek meg, hogy hol állunk idén, és hogy ehhez képest hol álltunk a korábbi méréskor. Pedig a PISA esetében sokkal inkább sávokról és mozgási irányokról van szó, mint konkrét helyezésekről. A PISA az oktatásügyben is feltartóztathatatlanul zajló globalizáció egyik motorja, egyben ikonikus kereskedelmi terméke. A PISA arra jó, hogy összehasonlítsuk magunkat másokkal, de ez csak az első lépés. Az intelligensebb használat a mélyelemzésből következik, amelyből tanulhatunk magunkról, felmérhetjük, mik az erősségeink és mik a gyengeségeink. Az utolsó lépcsőfok pedig, hogy a gyengeségeinkkel kezdjünk valamit, amiről jelenleg nem esik elég szó. Zajlik egy globalizációs vita arról, hogy egyáltalán kell-e ez az egész nekünk, zajlik egy helyezés vita arról, hogy kik vannak előttünk s utánunk, illetve zajlik egy szakmai-módszertani vita a mintáról, annak a titkosságáról. Utóbbi nagyon üdvös, mert nem helyes, hogy titkosított a minta.

Mindazonáltal tehát egy jó dologról van szó, ami segít nekünk az önértékelésünk, az önképünk mélyítésében, és a célja is pontosan ez. Az értelmes magyar reflexió a PISA-ra kettős, az egyik, hogy vannak erősségeink, amit a PISA pont nem mér. A tapasztalatunk az, hogy a magyar gimnazisták, akik tömegesen kerülnek be a nyugat-európai elit egyetemekre különösebb intellektuális nehézség nélkül, kiválóan teljesítenek, tehát eszerint a gimnáziumi szektorunk jól működik. A PISA viszont olyan dolgokat mér, amelyek nincsenek jelen a magyar osztálytermekben, ezért gyengék az eredményeink nemzetközi összehasonlításban.

Mi az, ami a technikai feltételeken kívül nincs meg egy magyar osztályteremben?

A teszt hibrid készségeket mér, tehát az IQ tesztekhez hasonlítható, bonyolult, furfangos, hibrid feladatok ezek, ahol a végén matekot is kell számolni, de ha valaki nem érti a talányos furfangos feladatot, ami, tegyük fel, egy történetként van megfogalmazva, akkor el sem jut a számolásig. A magyar diákoknak olyan feladatokat kell megoldaniuk a PISA-tesztben, amivel nem találkoznak a napi munkájuk során, ilyen értelemben a teljesítményük nehezen értelmezhető. A finn gyerekek szinte csupa ilyen feladattal találkoznak, jobbak is az eredményeik, de ha a finneket műveltségi feladatok elé állítjuk, gyengén teljesítenek. Az egyik oldalról – pszichológiai értelemben – tagadásban vagyunk, hiszen elfogadjuk a PISA-t, csak nem nézünk oda, másik oldalról meg erősödik az a modernizáló gondolat, hogy ami van, azt el kell törölni, és rá kell állni a kompetenciaerősítésre. Ez javítaná az eredményeket, de sok értelme nincsen; egy új egyensúlyra lenne szükség. A magyar iskolának műveltséget – tehát nem ismeretanyagot, hanem –, értelmesen összefűzött műveltséget kellene adnia, nagyon erős készségfejlesztéssel kombinálva.

Hogyan képezhető le az ismeretanyag kontra műveltség fogalmi tisztázása például a magyartanítás állatorvosi lován, a kötelező olvasmányok területén?

Egy demokratikus nemzet közös tudáson és közösen megélt érzelmi alapokon nyugszik. Ezt szolgálja a 19. század óta a kötelező olvasmány intézménye, és nagyon helyes, ha mindig folyik egy jó vita arról, hogy milyen művek kerüljenek ide. Az Egri csillagokból például szépen megtanulhatjuk, hogy ha a legreménytelenebb helyzetekben összefogunk, akkor ki tudunk jönni a bajból. Erre az alaptudásra és a hozzá kapcsolódó pozitív érzelmekre Kelet-Európában a további évszázadokban is sajnos szükség lesz. Vannak olyan kötelezők, amelyek nem annyira a nemzeti, mint inkább a demokratikus együttélést szolgálják. De például, hiába hivatott a szociális kohéziót erősíteni, a barlanglakó hajléktalannak a történetét – a Bicebóca ügyet értem itt – én is szívesen vita alá helyezném. Tehát legyen egy stabil készletünk, készen a megújulásra, a folytonos vitára.

A stabil készletet mintha inkább a morál, mint az irodalom felől közelítenéd…

A 19. században kialakult kötelező olvasmány egy funkcionális szett. Legyen világos, az Egri csillagokat nem az irodalmi értékéért olvassuk. Az, hogy magyarok vagyunk, hogy össze tudunk fogni és szabadon akarunk együtt élni, ezek teszik alapvető darabbá a könyvet. A szabadságra nevelés (nem a nemzeti, hanem a polgári, egyéni szabadságra) már gyengébb lábakon áll a kötelező irodalomban, de ezért tanulunk meg néhány József Attila verset. És van még egy dolog, ami miatt Jókait kell olvasni: az innováció. Az utolsó nagy szabadelvű írónk, aki a (nemzeti) kapitalizmust dicsőíti bizonyos könyveiben, és ezzel példátlan a magyar irodalomban. Ő az, aki megjeleníti az innovátor, a szabadelvű, a sikeres és meggazdagodó magyart, nem feltétlenül A kőszívű ember fiaiban, hanem inkább Az arany emberben. Tehát első körben ezt az alapszettet kell összeállítani. Aztán van egy második kör, aminek szabadon, az iskolában kell kiválasztódnia a diákokkal, szülőkkel, pedagógusokkal közösen, demokratikusan, ahol már bejöhet a Harry Potter és így tovább; azt azonban nem szabad elfeledni, hogy minél jobban decentralizálsz egy oktatási rendszert, annál jobban nőnek az oktatási (tehát végső soron társadalmi) különbségek.

Közös, demokratikus kiválasztása a kötelezőknek, miközben a tantermekben frontális oktatás zajlik. Nagyon kívánatos, de roppant távoli jövőképnek tűnik mindez. Hogyan történik az oktatás modernizálása, ha történik egyáltalán?  

A hagyományos munkaformákon kétségtelenül lazítani kell. Az új egyensúly része, hogy az iskolai munkaformák egy része átalakul. Erre azért is van szükség, hogy személyesebb, hatékonyabb „deep learning” (alapos tanulás) jöhessen létre. Erre nincs mód a 45 perces tanórák rendszerében, így akik igazán előre haladtak ebben a világban, azok ezt a rendszert részben felbontották. Helyette kurzusok vannak, amiknek egy része választható (a finneknél például 40%), vagy akár több hétig tartó projektmunkák. Nálunk blokkosításokkal próbálkoznak, vagy egy jófej tanár beáldozza az osztályfőnöki óráját, duplaóráját, tehát a porosz rendszer repedéseibe igyekeznek becsempészni új dolgokat. A rendszert úgy kell átépíteni, hogy az ismeretátadó és a műveltségépítő jellege is megmaradjon, de ennek átgondolása oktatáspolitikai szinten 1990 óta el sem kezdődött, pedig vannak iskolák, amelyek így dolgoznak, tehát a technika átvehető és csiszolható lenne. A pedagógusok bátorítása elengedhetetlen feltétele a változásnak. Az államnak támogatnia kell a fokozatos, lassú átállást, és azt a munkát, amikor három csoport dolgozik egy átrendezett tanteremben, mialatt a pedagógus nem a hangszálait koptatja, hanem támogat, kísér, figyel; hogy ezt a tevékenységet az állam ugyanúgy elismerje munkának és kifizesse hó végén, mint amikor valaki teli torokból hörgi nyolcadik órában a fizika képleteket.

Ilyen partneri viszony mellett talán az is megtörténhetne, hogy a gyerekek a PISA teszt eredményeiből nem csak annyit látnak, hogy a magyar diákok már megint rosszul teljesítettek. Milyen reputációjú a PISA teszt a diákok körében?

Ez egy érdekes kérdés. Más országokban a mérés előtt megpróbálják maximalizálni az iskolák teljesítményszintjét. A véletlenszerűen kiválasztott magyar gyerekek a mérések előtt nincsenek felkészítve, és semmi pozitív megerősítés nem kapcsolódik hozzá. Érdemes lenne megnézni, hogyan történik például Finnországban az iskolák kiválasztása, hogyan ösztönzik a gyerekeket a jó teljesítményre.

A valódi oktatási reform csúszik, a tanárképzés mégis egyre népszerűbb, miközben tanárhiány van, hogyan tudnak ennyire ellentétes mozgások működni az oktatás területén?

Az elmúlt tizenöt év folyamatos vizsgálatot érdemelne. Az átalakulás politikai viták kereszttüzébe került, de az utánkövetés és feldolgozás elmaradt, miközben bejött az életpálya modell. Ennek köszönhetően a mestertanári fokozatot megszerző pedagógusok a pálya csúcsán ülnek, és elkezdtek rendesen keresni – amire évek óta nem volt példa –, kialakulóban van egy új elit. A folyamat alapvetően rendben zajlott le, a bekerültek köre nem rossz. Az viszont már teljesen más kérdés, hogy az őket koordináló POK-ok hogyan „használják” a pedagógusokat. Mindenesetre ennek az újonnan kialakuló elitnek van egy vonzereje, hiszen mesterpedagógusként viszonylag sokat lehet keresni, megindult a szívóhatás felülről. Ideális lenne, ha ez a pozitív trend folytatódna és nőne a pedagógusok átlagbére, elérve az értelmiségi átlagbért, de ez hazánkban mindig is hullámzó tendenciát mutatott. Magyarországon tradicionálisan nem fizetik meg az egészségügyi és oktatási dolgozókat. Igazából akkor beszélhetünk majd komoly változásról, ha az erre a pályára jelentkező fiúk száma jelentősen növekedni kezd. Döntő fordulat lenne a középiskolákban, ha ambiciózus, fiatal férfiak új nemzedéke jelenne meg, és egészséges nemi egyensúly jönne létre. Maga a pálya elöregedőben van, és ezt tíz éve tudjuk.  

Lesz-e oktatási reform? Reform-e a mindennapos testnevelés óra?

Reform mindig lesz, mivel az oktatási rendszer a tömegdemokráciák egyik aszpirinja. A mindennapos testnevelést kitalálták és átvitték. Az oktatás ebből a szempontból olcsó szektor, amiben simán átmennek az ötletszerű dolgok is. 

A tizenhat éves korra levitt tankötelezettség is viták kereszttüzébe került, milyen hatásokról beszélhetünk itt?

A tankötelezettség alapvetően kétfajta jogszemléletet tükröz. Amelyik a tizenhatodik életév mellett érvel, azt mondja, hogy válasszunk egy olyan életkort, amit biztosan, tömeg méretekben be tudunk tartani, mert a törvénynek ez a dolga. Ettől függetlenül a cél nyilván az, hogy minél több ember tanuljon tizennyolc évesen is, ilyen értelemben a jogszabály nem fejlesztő eszköz. A másik nézet szerint viszont a jog aktív fejlesztő eszköz, ahol direkt magasabbra rakjuk a lécet, és bár sokan kihullanak, de idővel egyre nagyobb rész marad bent. Én személyesen annak a híve vagyok, hogy törvény arról kell, ami biztosan, már most betartható, de természetesen mindkét szemlélet érthető. A lényeg az, hogy tudjuk mi a célunk! Mi az oktatási stratégia célja? Ha ezt tudjuk, onnan már lehet beszélgetni, hogy tizenhat vagy tizennyolc év a tankötelezettség ideje.

Amikor ennyire magas a lemorzsolódás, mit lehet tenni?

A lemorzsolódás egy nagyon nagy hányada az általános iskola utáni tanévben történik. Egy jó része szociális – és nem feltétlenül roma – probléma, a széthullott családok megélhetésének folyománya. Az alapkérdés inkább az, hogy aki lemorzsolódott, az vissza tud-e kapcsolódni az oktatásba? Ennek a második esélynek a nyújtására a szakképzés ma nem képes. Itthon, amikor piaci alapon is be lehetett kapcsolódni a felnőttképzésbe, akkor alakult ki az a döbbenetes anomália, hogy egy szakmát az állami képzésen három év alatt lehetett megszerezni, egy olyan szakmát, amit nyilvánvalóan meg lehet szerezni másfél év alatt is, és ahogy ez a piaci alapon szervező képzésen meg is történt. 

Akik viszont iskolába járnak, azoknak lassan tablet nő a kezükhöz, miközben óriási hiátusok vannak a rendszerben. Hogyan alakul a digitális szakadék tanárok és diákok között?

Érdemes a kérdést a teljes kultúrára kiterjeszteni! A tanárképzésbe belépő fiatalok kultúrája egyre jobban hasonlít az ifjúsági kultúrához. A Sex-drogs-rock’n’roll hívószavaival, egy a ’68-as alapokon építkező, de ma már teljesen piaci jellegű ifjúsági kultúra ez, aminek lényege a fogyasztás. Egy fesztiválozó szülő pontosan tudja, milyen zseniálisan megtervezett közösségépítő rítusok ezek, amik valójában termékcsomagok, azaz egyszerű pénzleszívás. A fiatal tanároknak ezek az élmények ugyanúgy megvannak, mint a digitális eszközök, persze gyengébb az elérhetőség, mint a gyerekeknél, akiknél tulajdonképpen mindez győzelemre jutott. Még az egyházi intézményekben is. A kérdés az, hogy a tanárok fel tudnak-e emellett mutatni valami mást is? Nem kell, hogy ez a más nyílt konfrontációba lépjen a fogyasztói ifjúság kultúrájával. A digitális oktatás mindennek egy szelete, ahol számomra az alapelv az, hogy ott kell használni, ahol értéktöbbletet nyújt a hagyományos oktatáshoz képest. Az, hogy izomból betolunk laptopokat egy tanterembe, és a 45 perces órából 15 perc lemegy, amíg beindulnak, addig mindez értelmetlen kérdés. Szintén magyar iskolában viszont hátrányos helyzetű gyerekeket tanítanak/korrepetálnak diáktársaik nap mint nap skype-on, ebből már csak egy lépés lenne, hogy elit középiskolák cigány falvak kisiskoláiban kihelyezett online oktatást működtessenek a végzős diákjaik közösségi szolgálatának terhére. Emellett az egész magyar tantárgyi versenyzést (a felkészítő lapokat, teszteket) is át kellene állítani online működésre, ráadásul számos online elvégezhető (leinformálható, komoly és leigazolható) tanfolyam található az interneten, amelyeket integrálni lehetne az iskolai eredményekbe. Vannak az oktatásnak olyan területei, amelyet képtelen lefedni a magyar oktatási rendszer, ilyen a gazdaság is. A felnövekvő nemzedék egy része antikapitalista, mert a pénzről csak negatív dolgokat hall. Az öt nővér, tehát a pénz, a demokrácia, a környezetvédelem, az informatika és az egészség területén robbanásszerű online tanulást lehet elindítani, ha az iskolák hajlandóak lennének egy-egy ilyen típusú kurzus elvégzését igazolni. De ismétlem, nem csináltunk még tanulási reformot, pedig ezek mind egy új tanulási platform kialakításának alapjai lehetnének.

Várjuk írásainkkal kapcsolatos véleményét, ötleteit, témajavaslatait
a blog@eruditiozrt.hu e-mail címre!

Kövessen bennünket a facebookon is!

Következő témánk: Pedagógus portré