Lassan harmadik évtizede az egyik legfelkapottabb téma a kötelező olvasmányok kérdésköre. A változás, a tanterv felelős és radikális átdolgozása azonban úgy tűnik, még várat magára. Közeledik az ünnepi könyvhét, ami sok iskolában éppen a nyári kötelező olvasmányok leadási határidejével is egybeesik, ennek apropóján összefoglaltuk, mi jellemző a magyar és a nyugati trendre. És bizony, kortárs irodalomból nincs hiány, lenne miből választani új kötelezőket, de ez nem kellene, hogy azt jelentse, dobjunk ki mindent, ami régi.

Amit a Natról tudni érdemes

Az első, hivatalosan is elfogadott, 1995-ös Nat az 1998/99-es tanév első napján indult útjára, az első és a hetedik évfolyamon. Már ebben az első koncepcióban megjelent a tanítási tartalom integrált szemlélete, kissé háttérbe szorítva a tantárgyi szemléletet. Így lett meghatározva az a tíz műveltségi terület, amely többé-kevésbé ma is meghatározza az oktatási struktúrát. Ami fontos újítást jelentett, hogy a dokumentum elején megjelenítették e tíz műveltségi területhez tartozó oktatási követelményeket, az ún. kerettanterveket.

Azon kívül, hogy műveltségi területekre kidolgozott pedagógiai tervezettel bír, a Nemzeti alaptanterv egyszerre hivatott tájékoztatni mind a tanárokat, mind a szülőket az iskolai neveléssel-oktatással kapcsolatos kérdésekről, illetve elősegíteni a gyermeki jogok megvalósulását, érvényt szerezni a tanszabadságnak, támogatni az esélyegyenlőséget, és megkímélni a gyerekeket a korai pályaválasztás kényszerétől.

A kötelező olvasmányok és a Nat

A legújabb Nat implementációja már megjelenése előtt nagy vihart kavart, csak úgy, mint elődje, a 2012-es, amely szerint napjainkban is folyik az oktatás. Az egyik közkedvelt és időről időre előtérbe kerülő téma a kötelező olvasmányok problémája.

Nem csoda, hiszen rettenetesen eltérő koncepciókkal találkozhatunk, akár azonos kormányzás alatt is. 2010-ben például Hoffmann Rózsa azzal a kijelentéssel korbácsolta fel az indulatokat, hogy „felborult a nemzeti műveltség, Harry Potter lassan kiszorítja János vitézt”. Az új Nemzeti alaptanterv kidolgozásával megbízott miniszteri biztos, Csépe Valéria is komoly visszhangot kapott nemrég elhangzott mondataiért: „Sokat támadtak engem annak idején, amikor azt javasoltam harmadik-negyedik osztályosoknak, hogy olvassanak Harry Pottert. Az számukra izgalmas és érdekes. Ez az a kor, amikor a gyerekeket nagyon nehéz rászoktatni az olvasásra. Ha az olvasnivaló nem érdekes számukra, ha nem motiváltak, akkor ez nem is fog sikerülni.”

Köztudott, hogy a 2003-as Nat elszakadt a kötelező olvasmányok listázásától, a 2012-es azonban visszatért hozzá. Semmiképpen sem lehet rossz irány, hogy van egy adott olvasmánylista, amelyet egy egész generáció jól ismer, faluhatárokon túl is, ugyanakkor tény az is, hogy ez nem lehet olyan szövegkorpusz, amely már két generációval ezelőtt is nehézkesnek bizonyult. A listázás revideálásának oka az is lehetett, hogy sok pedagógus nem feltétlenül tud önállóan dönteni arról, mit tegyen közös olvasmánnyá az adott osztályban. Könnyű modern iskolafelfogásról és reformról beszélni egyetemi keretek között olyanoknak – hívja fel a figyelmet Baka L. Patrik is egy cikkében a szlovákiai magyar irodalomtanítás kapcsán –, akik ilyen szellemben szocializálódtak öt éven át, de akik évtizedek óta egy bizonyos hagyomány szerint tanítanak, azok számára a régi rendszer vált megszokottá, és így minden kényelmetlensége ellenére sem törölhető el egyik napról a másikra. Azonban a napjainkra kialakult helyzet korszerűtlensége, illetve az olvasás, és főképpen a kötelező olvasmányok radikálisan csökkenő népszerűsége mindenképpen a rendszer átalakítására kell, hogy késztesse a szakértőket.

Mi legyen a kötelező?

Az egyik alapvető probléma a szövegekhez való viszonyulásunkban keresendő, mely szerint adott egy kánon – szerzői és szövegi kánon –, amely lassan negyven éve nem sokat változott. Hansági Ágnes egy, a Kisfaludy testvérek életművéről szóló könyvbemutató során jegyezte meg, hogy a Klassiker Verlag mintájára bizony hazánkban is minden korszaknak létre kellene hoznia a maga olvasatát a klasszikus művekhez, vagyis szükség volna a kánon folyamatos fel- és átdolgozására.

Mit jelenthez ez az iskolák tekintetében? Vegyük például a Kisfaludyak esetét, akik egy kor meghatározó szerzői és az irodalmi élet alakítói voltak, mára viszont olvashatóságukat kikezdte az idő. Egyrészt kivehetjük életművüket a gimnáziumi irodalomtanításból, de ha a szakemberek szerint ez nem járható út, akkor még ott van a lehetőség, hogy az irodalomelmélet eredményeiből indulunk ki, és azt alkalmazzuk az iskolai tananyagra is, természetesen a korosztályi sajátságok figyelembe vételével, és koncentrálva arra, hogy diskurzusok jöhessenek létre az adott témáról. Könnyen lehet, hogy érdemesebb a Kisfaludy strófaszerkezettel szabad témában verset íratni az órán, mint életrajzokat magoltatni, vagy egész művek elolvasását imitáltatni a diákokkal.

Elszakadás a klasszikus szövegtől

Harminc évvel ezelőtt a tanárok azt mantrázták, hogy „ne skandáljad, fiam, azt a verset”, ma pedig az élményszerű tanulást és (a legújabb Natban szintén beígért) jelenség alapú oktatást igyekeznek a magyar intézményekben is bevezetni.

Tőlünk nyugatabbra mintha sokkal könnyebben szakadnának el az egyes művektől, és jóval könnyebben és természetesebben integrálnák a kortárs irodalmat. Nem is kell messzire mennünk, a már említett szlovák program világosan tárja elénk a megvalósítási nehézségek ellenére mégis meggyőző érveit, főleg mivel minden kérdéses problémára kiterjedt a figyelmük.

A szlovákiai államnyelvi iskolák szlovák nyelv és irodalom tárgyának kerettervén alapuló revideált oktatási programban csökkentették a tananyagot és a kötelező olvasmányok listáját, a felsorolt művek nagy része csak javaslatként szerepelt, kevesebb lett a memoriter, és az évfolyamok határait tananyagtartalom tekintetében felfüggesztették. Bár ez nagyobb terhet ró a tanárra, de mégsem hagyja őt fogódzó nélkül, ráadásul a kortárs irodalom sokkal nagyobb teret kap a koncepcióban.
Ami az egyik legizgalmasabb újítás, hogy nem muszáj a megszokott kronologikus struktúra szerint haladni, kezdhet a tanár akár a Regények főcímmel is, és a téma felölelhet két-három félévet is.

„Mindezt úgy, hogy nem Don Quijotéval kezdi a sort, lévén ez esik legtávolabb a jelenünktől, s ennek korával a legnehezebb azonosulnia egy tizenöt-tizenhat éves kamasznak –, de egy friss, kortárs regénnyel, például Lakatos István Óraverzumával vagy Csurgó Csaba 2014-es Kukoriczájával, melytől már csak egy hajszálra van, hogy általa testközelivé váljék Petőfi János vitéze is, előbbi ugyanis az utóbbi újraírása. Ez a második módszer a »témaközpontú« vagy » műnem-«, esetleg »műfajközpontú« irodalomoktatás elve, mely rugalmasságát és lehetőségeit tekintve az előzőekben felvázolt programmal megegyező súllyal bír. A  kettő nem vetélytársakat jelent, hanem analógiákat; eredményességük is hasonlónak feltételezhető.”

Magyarország és az elavult szemlélet

Visszatérve Magyarországra, nálunk a kerettantervek használata kötelező. Ennyiben egészen más a szerepük, mintha mintatantervek lennének, mert azok bár orientálnak, de nem-kötelező mivoltuknál fogva nyitva hagyják a tanár/az iskola számára a választás lehetőségét. A listázás nincs tekintettel a különbségekre, ezáltal az iskolapadban ülő diákokra sem. Ami az egyik diáknak vagy egyik tanulócsoportnak evidensen egyszerű, az a másiknak megoldhatatlanul nehéz feladat. Nincs tekintettel a szubkulturális, települési, nyelvi, kulturális különbségekre, így nem segíti egyetlen csoport előrehaladását sem, állapítja meg Fenyő D. György, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke.  

És valóban, hiába írja elő a Nat mindenhol A kőszívű ember fiainak vagy gyakran emlegetett példaként, a Légy jó mindhalálignak feldolgozását, ha a könyvet a mai középiskolások zöme képtelen elolvasni, sőt, inkább kínlódást jelent számukra, mint esztétikai élvezetet vagy netalán örömöt.

Mivel a kortárs irodalom integrálása nem történt meg, csak nyomokban, az a fontos folyamat is késni látszik, hogy újabb fordítások kerüljenek be a klasszikus műveket prezentáló szövegtérbe. Pedig itt van nekünk a Faust Márton László újrafordításában, az új Isteni színjáték Nádasdy Ádámtól, vagy Moliére Tartuffe-jének Parti Nagy Lajos féle átdolgozása.

A legújabb nézetek szerint az egyetlen járható út az lehet, hogy megpróbáljuk a tömegkultúrát is beemelni a tanításba, „[a populáris kultúra ugyanis] könnyen, jól befogadható műveket hoz létre, s kielégíti többek között a befogadó azonosulásvágyát, hősigényét, álomigényét, kellemesség iránti vágyát” – írja egy tanulmányában Gombos Márta.

Nényei Pál (aki az egyik legviccesebb és legkorszerűbb mai irodalomtörténetet írta és írja gimnazisták számára) könyvének bevezetőjében azt olvashatjuk, hogy minél több egyszerű, nem művészi igényű szöveget olvasunk, filmet nézünk, annál inkább eltompulunk. Az esetlegesen olvasási nehézségeket jelentő szövegek körüli felhajtással sem ért egyet, véleménye szerint, ha egy mű befogadásához energiára van szükség, az nem egyenlő azzal, hogy azt a művet automatikusan ki kellene dobni a tananyagból. A Könyvesblognak adott interjújában nyilatkozza, hogy a gimnáziumban már nincs központilag meghatározott, kötelező olvasmánylista, csak kötelező szerzők, akiknek irodalmi értéke vitán felül áll, és az iskolák helyi tantervét az iskolai tanárok alakítják ki. Jó néhány kötelező található a Natban (Don Quijote, Iliász, Odüsszeia, Babits Mihály Jónás könyve, Mikes Kelemen Törökországi levelek stb.), amelyekről ugyan tanulni kell, de elolvastatni azokat elejétől a végéig már nem muszáj.

Talán az egyik legfontosabb gondolat az idézett interjúból az, hogy ha a Szigeti veszedelmet valaki tanárként kötelezővé teszi, akkor meg is kell tanítania „szigetiveszedelemül” olvasniuk a gyerekeket. Viszont ezzel egyidejűleg a kortárs irodalom szegregálása, a kortárs irodalom nyelvének meg nem tanítása óriási hátrányt jelent egy a mai (főleg az aktualitás lázában élő, virtuális) társadalomban felnövekvő egyén számára.

Ne kötelező legyen, hanem közös

A kultúra inflálódásának időszakát éljük, „úgyhogy minél gyakorlatibbá válik a kultúra, annál kevésbé képes áthidaló szerepet betölteni, és minél inkább egységesítő, annál hatástalanabbá válik.” Ezért mindenképpen érdemes olyan struktúrát kialakítani, amelyben a már meglévő jó és új gyakorlatokat alakítjuk a már meglévő és új, kortárs szövegekhez, a szövegeket a legújabb áramlatokhoz és módszerekhez, illetve mindezt ahhoz a közösséghez, amellyel olvasni szeretnénk. A kánon egy változó és képlékeny dolog állandó elemekkel, az olvasás viszont nem akkor válik igazi élménnyé, ha kötelező, hanem ha közös. 

Várjuk írásainkkal kapcsolatos véleményét, ötleteit, témajavaslatait
a blog@eruditiozrt.hu e-mail címre!

Kövessen bennünket a facebookon is!

Következő témánk: A nyári táborok