Március 15. az egyik legszebb, legfontosabb ünnepünk. Tegnap lezajlottak a kötelező iskolai ünnepségek, ma már csak élvezni kell a szabadnapot. Vajon mit jelent most a diákoknak március 15.? Milyen máig ható eredményei vannak 1848-49-nek, amit a gyerekek is tapasztalhatnak minden nap? Ablonczy Balázs történészt két iskoláskorú gyerek édesapjaként is kérdeztük arról, lázba hozza-e a nemzeti ünnep a diákokat, lelkesítheti-e őket egy történelemtanár.
Az ember naivan azt hihetné, az lesz nemzeti ünnep, aminek megítélésében konszenzus van, lelkesíti az embereket. Mégis párhuzamos értelmezések élnek még a két nagy nemzeti ünnep, 1956 és 1848-49 kapcsán is. Mennyire mondható ez általánosnak, vagy ez tipikusan kelet-közép-európai, esetleg magyar sajátosság?
Március 15. körül érzetem szerint nincsenek viták, az egyik legelfogadottabb ünnepünk, de értem a kérdést. Egyáltalán nem magyar sajátosság a vita vagy akár a közöny az ünnepek körül. A közép-európai államok sora vezetett be új nemzeti/állami ünnepeket 1990 után, ezek elfogadottsága elég vegyes, vagy éppenséggel nem sokakat izgatnak a lakosságban. A magyar közhiedelemmel ellentétben a romániai december 1. sem ver jelentősebb hullámokat a román közvéleményben. Szlovákia egyik állami ünnepe az alkotmány napja, szeptember 1.: a követségi állófogadásokon kívül kevés embert mozgat meg.
Időről időre felmerül, hogy miért mindig a traumákat ünnepeljük meg. Az iskolai ünnepnaptár tényleg elég nyomasztó: az aradi vértanúk, a holokauszt, a kommunizmus áldozatainak emléknapja mellett megemlékeznek a trianoni békeszerződésről (a nemzeti összetartozás napja), és a vereséggel zárult forradalmakról. Édesapaként hogy látod, mi megy át ebből a gyerekeknek? Összeáll egyáltalán valamilyen egésszé, történetté az iskolai megemlékezések sora, vagy csak túlesnek rajta a gyerekek?
Őszintén: csaknem semmi nem jön át. Túlesés van. Tizenöt éves a fiam, nyolcéves a lányom: a kislány még kérdez, meg érdekli az egész, de a bátyja már a kamaszfiúk indolenciájával viszonyul az ünnephez: megint ünneplő kell, cserkészing és vonulni kell meg ácsorogni. Tapasztalatom szerint többet jelent nekik, ha elmegyünk valamilyen emlékhelyre, vagy egy huszárfelvonulásra, ahol lovak vannak és ágyúkat lehet taperolni. Nem azért mert nem érdekli: az a mód, ahogy ma ismereteket közvetítünk (ideértve munkahelyemet, az egyetemet is), neki és a kortársainak érdektelen. Némiképp kétségbeesve látom, hogy a múzeumok, kiállítások többsége sem ragadja meg őket. Ugyanakkor vannak olyan történészek, mint Hermann Róbert vagy Csorba László, és ilyen volt Katona Tamás, akik csodálatosan élményszerűen tudnak/tudtak beszélni negyvennyolcról, élmény hallgatni őket. Akit ők megfognak, az ottmarad.
Ablonczy Balázs (1974) történész, az ELTE BTK oktatója és az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. Doktori címét 2004-ben szerezte, tanított és kutatott Londonban, Párizsban, Berlinben és az egyesült államokbeli Bloomingtonban. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. Jelenleg az MTA Lendület-pályázatán támogatott, 2016 nyarán felállított Trianon 100 nevű kutatócsoport vezetője. Budapesten él.
Legutóbbi könyvei:
Trianon-legendák
A visszatért Erdély, 1940-1944
Keletre, magyar! A magyar turanizmus története
A nemzeti ünnepekről – ha őszinték vagyunk – a legtöbbeknek extra szabadnap, egy hosszú hétvége lehetősége ugrik be. És az iskolai ünnepségek. Ilyenkor kerülnek ki azok a videók is, amelyeken az utca embere megpróbálja összekapcsolni a piros betűs ünnepet a történelmi ismereteivel, inkább kevesebb sikerrel. Probléma-e, hogy általánosságban nagyon keveset tudunk a nemzeti ünnepeink lényegéről? Van-e ebben szerepe, felelőssége az iskolának?
Nyilván nem árt, ha van valamiféle fogalmunk róla, és az ismeretek megszerzésében az iskolának, a köznevelésnek döntő szerepe van, mert ki más adhatná át ezeket az ismereteket? Az a család, amely esetleg már maga sem találkozott vele? Ugyanakkor az ilyen „megkérdeztük az utca emberét, mit tud március 15-ről?”-típusú videóktól/híradásoktól őszintén viszolygok. A készítő szellemi restségét is jelzik, meg többé-kevésbé indokolatlan szellemi fölényt és alaptalan morális leckéztetést.
Mit gondolsz a szinte kötelező iskolai ünneplésről? A jól-rosszul összerakott műsorról, a Himnuszt némán hallgató gyerekekről, a fekete-fehér ünneplőkről? A főbejáratnál ellenőrzött kokárdákról? Hogyan lehetne méltó módon, a korosztályhoz passzolva megünnepelni március 15.-ét?
Valóban kicsit megmerevedettek az iskolai ünnepeink, és nyilván lehetne formailag/tartalmilag innoválni, erre talán vannak is kísérletek. Konkrét ötletem nincs, fiataloskodó jófejnek meg nem akarok látszani arról, hogy mit is kellene konkrétan.
Van esetleg meghatározó iskolai élményed március 15-ről?
Nem nagyon. Ebben nyilván az is benne van, hogy a középiskolai éveim nagy részét külföldön töltöttem, ahol ez érthetően nem volt téma. Egyszer általánosban az osztályfőnököm leteremtett, mert nem kutattam fel az 1848-as Európa birodalmi zászlóit, ami az általa tervezett műsorhoz kellett volna. Na, arra emlékszem. Persze igazságtalan ez az emlékezet, mert nagyon jó osztályfőnök volt, aki abban a lakótelepi iskolában, ahova jártam, megpróbált kísérletezni és innovatívan kezelni az osztályát: cipelt minket kiállításra, moziba, könyveket adott – ő olvastatott velem Gerald Durrellt először. Még a legjobban az maradt meg bennem, amikor egyetem alatt egy baráti körrel elmentünk és kicsit komolykodva kiválasztottunk egy negyvennyolcas emlékművet, valaki beszélt, volt, aki verset mondott és utána megittunk egy fröccsöt a Makk Hetesben. Ez volt Kovács J. honvéd sírja a Kissvábhegyen, ami pont ilyen, kicsit titkos emlékmű.
1848-49 a nemzeti mitológia egyik legfontosabb fejezete. A vereség/bukás miatti csalódottság természetszerűleg negatív mítoszokat is szült: Görgei „silány gazember” (Vörösmarty), Kossuth „gyáva” stb. Ezeket a mítoszokat részben az iskolai tananyag is élteti, de vajon jogosan? Egyáltalán: van helye személyes érzelmeknek az iskolai történelemórán?
Persze, hogy van. Aki azt nem tudja belevinni, az minek megy történelemtanárnak? Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a mi dolgunk, történelmet egyetemi és középiskolai szinten oktatóké egyaránt, hogy megértessük, mi miért történt, elmondjuk, hogy hogyan történt, tehát a leghevesebb szenvedély mellett is hagyjuk meg a lehetőséget arra a diáknak, hogy másként gondolja, mint mi.
Hogy látod, vannak ’48-as hősei a mai diákoknak? Számodra ki a legrokonszenvesebb?
Nem látok nagyon embereket vasváripálos pólóban, ami persze abból is fakadhat, hogy rossz helyekre járok. Ifjabb koromban nyilván Petőfi imponált, mára inkább a megállapodottabb figurák.
A jelenből visszanézve: mit ünneplünk március 15-én? Mik azok az értékek, amelyekkel egy iskoláskorú gyerek, fiatal is tud azonosulni? Vannak olyan eredményei 1848-49-nek, amelyet ez a korosztály ma is élvez?
Persze, hát az egész modernkori magyar demokrácia abból nőtt ki. Sajtószabadság, közteherviselés, országgyűlés, törvény előtti egyenlőség, politikai szabadságjogok: minden onnan van. Bizonyos értelemben, az, hogy bárki azt írhat ki a blogjára bizonyos keretek között, amit akar, az benne van a 12 pontban. Ezt szerintem bárki megérti.
A történész feladata az, hogy az igazságot tárja fel, és ha kell, mítoszokat romboljon, akár a saját mítoszait is. Mennyire nehéz ez? Volt olyan, hogy épp egy olyan mítoszt kellett lerombolnod, amely a lelkesedését éltette?
Olyan mítoszt talán nem, ami lelkesedést éltetett, de ugye írtam könyvet Trianon legendáiról, ami sokaknak fájdalmas és a mai napig aktuális történet. Szándékosan nem a mítosz szót használtam, mert részben elkoptatott, részben a nagyközönségnek úgy jön le, hogy a mítosz=mese. Ebben megpróbáltam szembenézni néhány szívós legendával Clemenceau magyar menyéről és a többivel. Semmiképpen nem a mítoszrombolás szót használnám, hanem az igazmondást. Erre minden emberi közösségnek szüksége van.
Március 15. a történelemben
A szabadságharc leverése után tilos volt ünnepelni március 15.-ét. A következő másfél évszázadban hol csak megtűrték a megemlékezéseket, hol hivatalos nemzeti ünnepnek nyilvánították, de a politika – legyen szó a Habsburgokról, Horthyról, a kommunistákról, a mindenkori lázadókról, a rendszerváltókról – mindig is rátelepedett. Március 15. ünnepének történetéről ajánljuk ezt az írást.
