Ahogy csaknem minden, oktatási rendszert érintő statisztikai adat, úgy a PhD-fokozattal rendelkezők "optimális" száma is folyamatos és élénk vita tárgya. Tény, hogy 1998 és 2008 között az OECD országokban mintegy 40%-kal nőtt az évente megszerzett doktori fokozatok száma, ezen belül természetesen Magyarországon is bővült a doktori képzés, egyre többen jutottak el a tudományos fokozatszerzésig. Jogos lenne a PhD-fokozat leértékelődéséről beszélni? A volumennövekedés hatással lehet a minőségre, illetve a doktori végzettség értékére? Ezen kérdések megválaszolásához mindenekelőtt a doktori képzési szint céljával, feladatával, „kibocsátási célterületével” kell tisztában lennünk.

Mire jó a PhD?

A Bologna-típusú képzési rendszer bevezetésével háromszintűvé váló felsőoktatás harmadik, legszűkebb, ennélfogva legmagasabb értékét képviselő szintje a PhD-képzés. Célja elsősorban a tudományos utánpótlás „megteremtése”, a kutatók, oktatók új generációinak kiképzése. Egy tisztán közgazdasági alapon történő értelmezés ebből kifolyólag jó eséllyel kisebb megtérülési rátát láthat a doktori képzésben. A felsőoktatás oktatói béreinek évek óta tartó stagnálása, a fiatal kutatói státusban rejlő anyagi lehetőségek korlátozottsága éppenséggel alá is támaszthatja azokat a véleményeket, melyek szerint „nem éri meg” PhD-zni, a befektetett energia és a befektetett anyagiak nincsenek összhangban a végzettek számára elérhető munkaerő-piaci javakkal.

Fontos megemlíteni, hogy a doktori képzésben a többi képzési szinthez képest kiemelkedően magas a lemorzsolódás. Az Országos Doktori Tanács adatai szerint a felvettek 20%-a már a képzési időn belül elhagyja a doktori iskolát, a doktori abszolutóriumig csak mintegy 60% jut el, és csak minden második felvett doktorandusz szerez ténylegesen PhD-fokozatot.

Doktor, doktor, doktor és… doktor!

Kik viselik a doktori címeket? A PhD-képzés magyarországi bevezetése előtt a tudományos élet képviselői a szovjet minősítési rendszernek megfelelő „tudomány(ok) kandidátusa” (CSc) és „tudomány(ok) doktora” (DSc) címet kaphatták. Az egyetemek emellett saját hatáskörben tudományos kutatómunkáért egyetemi doktori (dr. univ) címet is adhattak, amit azonban az akadémia nem ismert el.

1993-ban az egyetlen megszerezhető tudományos fokozattá a PhD (Doctor of Philosophy), illetve az ezzel egyenértékű DLA (Doctor of Liberal Arts) vált. A kandidátusok automatikusan, az egyetemi doktorok különbözeti vizsgával PhD-vá minősíthették címüket, de a kandidátusi fokozat az átminősíttetés nélkül is egyenértékű maradt a PhD-vel.

A „nagydoktori”, vagy MTA-doktora cím (amely lényegében megfelel a korábbi tudományok doktora címnek) nem számít önálló tudományos fokozatnak, tudományos címként adományozható.

Nem számítanak tudományos fokozatnak a foglalkozásdoktori címek sem – a orvos (dr. med.), a fogorvos (dr. med. dent.), az állatorvos (dr. vet.), a gyógyszerész (dr. pharm.) és a jogász (dr. jur.).

Kérdés, hogy lehet-e kizárólag a „gazdasági siker”, a keresetek oldaláról megítélni a képzési szint sikerességét. Ehhez mindenekelőtt azt kell tudnunk, milyen motivációkkal, milyen célokkal lépnek be a képzésbe az új hallgatók, milyen értékválasztások, elköteleződések társulnak a doktori cím megszerzése melletti döntéshez.

Arccal a tudomány felé?

Indiana Jones és Sydney Fox kalandos oktatói-kutatói pályafutása nyilván mindenkit megigéz, de az amerikai filmekből ismert professzorok szinte mind irigylésre méltó életet élnek. Az elragadtatást jelző dörgő taps a zsúfolt előadóteremben egy péntek délutáni Heidegger és a neo-kantianizmus előadás végén, a csillogó szemmel külön konzultációs időpontot kérő, és egyben elgondolkodtató kritikával előálló Emma Stone – kiben ne fogalmazódna meg hát az ötlet, hogy egyetemi tanár akar lenni?

A doktori fokozat megszerzése kétségkívül egyfajta belépő a tudományos világba. A tudományos minősítéssel rendelkezés elengedhetetlen feltétele az egyetemi, főiskolai oktatói előrehaladásnak, a tudományos kutatóhelyeken történő folyamatos előrelépésnek. Jogos a felvetés, hogy az oktatói és kutatói státusok bővülése nem tartja, nem tarthatja a lépést a doktori képzés bővülésével. Várható, hogy egy idő után telítődik a tudományos piac: a nyugdíjba menő vagy a szektort más okból elhagyó oktatók és kutatók státusai és az újonnan nyíló státusok együttesen sem tudják majd felszívni a frissen doktoráltakat.

A Központi Statisztikai Hivatal 2010 tavaszán kérdőíves felmérést végzett a doktori fokozattal rendelkezők körében. Bár a kutatás a tudományos piaci telítettségének kérdésével konkrétan nem foglalkozott, azt jelezte, hogy a doktori fokozattal rendelkezők számára korántsem az oktatói-kutatói szektorba való bejutás jelenti az egyetlen érvényesülési utat. Az adatok szerint a PhD-végzettek 57,7%-a dolgozik a felsőoktatásban, további 31,8%-uk pedig az állami szektorban – ez alatt értve az állami kutatóintézeteket, a közgyűjteményeket, a kórházakat és klinikákat, illetve az államigazgatást. A többiek közül még nagyjából 2%-ot tudhat magáénak a nonprofit szektor, 8,6% viszont a piaci-vállalkozói szektorban tevékenykedik. Csak összehasonlításként, egy korábbi, 2006-os kutatás még mindössze 4%-os vállalkozói szektorbeli arányt mért a doktorok körében, úgy tűnik tehát, hogy a piaci szektor is nyitottabbá vált irányukba.

Minek a doktorai?

A kutatás eredményei is jól mutatják a nyilvántartások alapján ugyancsak kimutatható tudományterületi sajátosságokat. A beérkezett válaszok alapján a doktorok közel kétharmada két területen, természettudományi vagy társadalomtudományi témában szerzett fokozatot.

Visszatérve az előrejutási lehetőségekhez: természetesen azok szakterületek szerint jelentős mértékben eltérnek egymástól. A természettudományi doktorátussal rendelkezők messze az átlag feletti arányban dolgoznak az állami kutatási és igazgatási szektorban (tényleg, vajon mi a magyarázat a fizika PhD-vel rendelkezők magas létszámára az egyetemi menedzsmentekben és az igazgatásban?), a műszaki és technikai tudományok doktorai pedig a többieknél jóval nagyobb részben tevékenykednek a piaci-vállalkozói szektorban.

A munkaerő-piaci stabilitást mutatja a munkahely-váltások gyakorisága. Ebből a szempontból a természettudományi doktori fokozattal rendelkezők vannak jó helyzetben. Egy, a fiatal biológus doktorok életpályáját vizsgáló felmérés adatai arra mutatnak rá, hogy bár a kutatók a „projektesített” kutatói világban jellemzően 1-2 éves szerződésekkel dolgoznak, a munkahelyváltások ritkák körükben; a projektek változnak, de a munkáltató intézménye állandó marad. Az MTA életpálya-kutatási eredményei is alátámasztják a természettudományi doktori címmel rendelkezők viszonylag egyenes karrierútját – ezzel szemben a társadalomtudományi doktorátus esetében töredezett, többdimenziós életpálya-modellt tártak fel. A legjobban a társadalomtudományi területen különül el egymástól egy egyén életpályáján belül a tudományos szakmai és a „pénzkereső” tevékenységek köre – állapítják meg a kutatók.

Nők a tudományban

Az Európai Bizottság megbízásából 1999-ben látott napvilágot a „Nők a tudományban” című (első) jelentés, amely a nyugat-európai tudományos és technológiai területen dolgozó nők helyzetével foglalkozott. A jelentés megállapította: „annak ellenére, hogy nagy, illetve folyamatosan növekszik a nők aránya a felsőfokú végzettséggel rendelkezők között, a magasabb pozíciókban és a tudományos elit döntéshozó testületeiben a nők aránya alacsony”. A jelentés szerint az egyetemi tanárok kevesebb mint 7%-a nő, a szenior tudományos pozíciókban a nők aránya kifejezetten alacsony, a tudományos elit döntéshozó testületeibe a nők alig kerülnek be.

Közép-Európában a női kutatók aránya magasabb az EU-átlagnál, de a kutatóhelyek vezetői pozícióiban rendkívül alacsony a részesedésük. Emellett komoly esélykülönbségek vannak a nő és a férfi kutatók előmeneteli, forrásokhoz való hozzáférési lehetőségeit illetően. A női kutatók mind az oktatási-kutatási, mind a vállalati szektorban rosszabb előmeneteli jellemzőkkel rendelkeznek, mint a férfiak.

Olvass tovább!

A női kutatók helyzetét, a kutatás-fejlesztési szektort jellemző nemek szerinti különbségeket mutatja be hazai és nemzetközi adatokra támaszkodva a Nők a KFI területén című kiadvány.

A KSH idézett 2010-es felmérésének válaszadói körében a férfiak aránya megközelítette a 70%-ot. A képet árnyalja, hogy a nők aránya az idősebbek körében alacsonyabb, míg a 44 év alattiaknál a két nem közel azonos részarányt képvisel, de a számok egyértelműen jelzik, hogy a nők sokkal nehezebben tudnak érvényesülni a tudományos pályán, mint a férfiak.

Farkas Katalin, az MTA doktora egy vele készült interjúban más tényezők mellett a tudományos közéletben is meglévő, sokszor tudattalan előítéletekkel magyarázza a jelenséget.

„A kilencvenes évek végén végeztek az USA-ban egy kísérletet, amelynek során ugyanazt az önéletrajzot elküldték két csoport egyetemi oktatónak. A két életrajz mindenben megegyezett, de egyszer egy férfi, egyszer meg egy női név szerepelt az életrajz tetején. A kísérletben részt vevő egyetemi oktatók úgy tudták, hogy tanácsot kérnek tőlük, hogy az illető elnyerjen-e egy meghirdetett állást. A női névvel ellátott életrajz alapján a megkérdezettek mintegy 40 százaléka javasolta a jelöltet, míg a férfinévvel ellátott életrajz alapján mintegy 70 százalék. Azóta több kutatás szintén megerősítette, hogy a tudományos életben az, hogy valaki nő, beindít bizonyos tudattalan előítéleteket. Egyébként érdekes módon a nőkben ezek az előítéletek ugyanúgy jelen vannak, mint a férfiakban. Például az önéletrajzos kísérletben megkérdezett nők szintén magasabbra értékelték a férfinévvel ellátott életrajzot…” Forrás: Félúton köddé válnak a női kutatók. (Origo)

Várjuk írásainkkal kapcsolatos véleményét, ötleteit, témajavaslatait
a blog@eruditiozrt.hu e-mail címre!

Kövessen bennünket a facebookon is!

Következő témánk: Miből lesz a tankönyv Európában?