Tízperc Iskolablog Érdekességek az oktatásról

Minden családnak a maga útját kell kitaposnia

Az iskolaváltás megélése

istock-505638331-school-b-1024x682.jpg

Számos ok miatt merülhet fel az iskolaváltás: van, aki a felvételi után szembesül azzal, hogy nem a neki való iskolatípust választotta, van, aki költözik, van, aki (nem állami iskola esetében) a tandíjat nem tudja tovább fizetni, mások a szülők válása miatt kényszerülnek váltani. És vannak, akik olyan konfliktus miatt kell, hogy váltsanak, amit nem tudnak rendezni. Írásunkban szülők mondják el tapasztalataikat, és egy klinikai szakpszichológus beszél az iskolaváltás bonyolult hátteréről. Mert iskolát váltani nagyon nehéz.

Magyarországon szabad iskolaválasztás van – így szabad iskolaváltás is. A jogszabályok nem állnak útjába annak, aki másik intézménybe szeretné átíratni a gyerekét, azonban hiába megengedő a rendszer, valójában nagyon nehéz folyamat vár azokra a családokra, aki a váltás mellett döntenek. Írásunkban szülők osztják meg tapasztalataikat, élményeiket.

Az iskolaváltás hivatalos lépéseiről ajánljuk ezt az összefoglalót.

Nincs mit tenni, váltani kell

A biztonságos világba vetett hitünk része, hogy egy gyerek felnevelése akkor a legoptimálisabb, ha minél kevesebb normatív változást él meg: nem vált a család sokszor lakóhelyet, nem lesz beteg egy, a gyerek számára fontos felnőtt, a szülők együtt maradnak, vagy – éppen a témához kapcsolódva – minél kevesebbszer váltanak iskolát. Hajdú Krisztina klinikai szakpszichológus, munkája során olyan pedagógusokkal, szülőkkel, gyerekekkel találkozik, akik sokszor éppen valamilyen krízishelyzetben vannak. „Gyermekpszichológusként kísérve egy családot egy válsághelyzetben, sokszor megéljük, hogy vannak olyan biztosan rossz helyzetek, amikor a változás a választható kisebb rossz. Az iskolaváltás végső megoldásként szükséges lehet több okból, akár akkor, ha a többi gyerek rendszeresen csúfolja, kiközösíti a gyerekünket, vagy ha a pedagógussal nem jönnek ki egymással, esetleg a szülő és a pedagógus között van konfliktus, és ennek ütközőfelületévé a gyerek válik” – mondja a szakember.

Nem minden gyerek tud nyíltan beszélni az iskolai problémákról. A szülőnek az is a dolga, hogy elérhető legyen és meghallgassa a gyereket, vagy ha nem beszél, vegye észre a baj jeleit: ha sírósabb, vagy hallgatagabb, akár indulatosabb, vagy ha megmagyarázhatatlan testi tünetek jelentkeznek, például csikorgatni kezdi a fogait, rágja a körmét, esetleg megjelennek a klasszikus „iskolás” pszichoszomatikus tünetek, mint a hasfájás, a fejfájás.

„Van, amikor azonnal ki kell venni a gyereket, mindentől függetlenül. Ilyen helyzet lehet, ha súlyosan bántalmazták, ha folyamatos a rá irányuló fizikai vagy verbális agresszió, ha megbélyegezték, vagy ha vádolják valamivel, amit nem követett el. Ezek olyan terhek, amelyek pszichésen és/vagy fizikailag akadályozzák, hogy a gyerek biztonságosan jelen legyen a közösségben. Ilyenkor akár olyan helyzet is előállhat, hogy a gyerek ténylegesen nem bír bemenni az iskolába, vagy ha jár is, teljesítménybeli, sőt akár magaviseleti problémák jelentkeznek. A legrosszabb helyzetben azok a gyerekek vannak, akik megpróbálják magányosan átvészelni a bántalmazást, egyedül szálnak harcba ellene, és amikor mégsem oldódik a nyomás, váratlanul acting out reakciókat mutathatnak. Bár az iskolaváltás optimális esetben egy folyamatosan átgondolható, hónapokig tartó folyamat eredménye kellene legyen, amikor ilyen fokú a traumatizáltság, akkor előfordulhat, hogy akár előkészítés nélkül is az iskolaváltás mellett döntenek a szülők” – mutat rá Hajdú Krisztina.

Ahogy a szülő látja…

„Egy iskolaváltáson már túl vagyunk. Az első és a második osztályt a kisfiam egy IX. kerületi iskolában végezte. Nagyon jól megy neki a tanulás, de érzékenyebb gyerek. Azt tapasztaltam, hogy a fiúkat eleve szigorúbban kezelik a tanítónők, a lányokkal megengedőbbek, ez az ő esetében szorongást okoz. A kisfiam apja egyiptomi, emiatt is érik konfliktusok. Amikor elsős lett, éppen 2015 ősze volt, sok menekült érkezett Budapestre, az első héten rögtön le is migránsozta az egyik osztálytársa. Azonnal beszéltem a tanáraival, a szülőkkel, úgy látszott, meg fog oldódni a probléma. De folyamatosan küzdünk azzal is, hogy a pedagógushiány miatt nagy a fluktuáció, a fiamat az állandó tanárcserék megviselik. Például második osztályban az osztályfőnöke mellől elment a tanító kolléga, márciustól júniusig jött egy helyettesítő, akit szeptembertől új tanító váltott volna. Az átmenti helyettesítővel nem passzolt a gyerekem. Ez így együtt oda vezetett, hogy a kisfiam egy idő után már egyáltalán nem akart iskolába menni, sírva követelte, hogy hadd maradjon otthon. Nem volt más megoldás, váltanunk kellett. Megvártuk a tanév végét, nagyon nehezen ment.

A harmadik osztályt tehát már új iskolában, az I. kerületben kezdte szeptemberben. Sok jót hallottunk a suliról, például hogy szuper a közösség, sok a külföldi gyerek is, így könnyen be fog tudni illeszkedni. Az osztályfőnök eleinte nagyon kedves volt (mostanra már kifejezetten kimért velünk), de már szeptemberben előjött ismét a migránsozás, keményebben, mint az előző suliban. Fojtogatták, csúfolták, kiközösítették: ez a »szuper közösség« teljesen összezárt az újonnan érkezett fiam előtt.

Folyamatosan próbáltam kommunikálni az osztályfőnökkel, aki az elején próbálta kezelni a helyzetet, például reggelente beszélgető órájuk volt, ahol erről a konfliktusról is szó esett, de a pedagógus egy idő után már nem akart ezzel a problémával foglalkozni. A harmadik osztályt kisebb-nagyobb bántásokkal elviselte a fiam, de idén, a negyedik osztály novemberében tetőzött a bántalmazása. Bejött a külön angol, amit az iskola melletti épületben tartanak, a kisfiam, még egy kisfiú és a migránsozó osztálytárs közös órán volt, itt hangzottak el az eddigi legdurvább rasszista beszólások. Ezzel kapcsolatban több embert, a pedagógusokat, illetve az érintett szülőt is megkerestem, próbáltam visszafogottan és tényszerűen leírni nekik, mi történt. Az iskola vezetősége először hárított, mivel nem az iskola falai között történt az eset, ugyanakkor az igazgatótól ígéretet kaptam arra is, hogy a későbbiekben sor kerül majd ún. érzékenyítő órára a fiam osztályában. Ez azonban valamiért elmaradt. Az osztályfőnök széttárta a karját, és azt mondta, nem tudja, mit lehetne csinálni, illetőleg az is jellemző volt a részéről, hogy az esettel kapcsolatban nem mint bántalmazásról, hanem következetesen egy általános »adok-kapok« konfliktusról beszélt, amelyet a vezetőség felé szintén így, leegyszerűsítve kommunikált. A kisfiú szülője elutasítóan reagált, azzal érvelt, hogy a fiam nyilvánvalóan »kiprovokálta« a bántalmazó gyerek dühét, valamint a rasszizmus tényét is tagadta. Az iskolapszichológus még akkor, novemberben tartott két mediációs ülést: egyet nekünk, szülőknek, és egyet külön a két gyereknek. Azóta már ő is elment az iskolából, több lépést pedig a vezetőség azóta sem tett az ügyben.

Az intézmény részéről mostanra figyelmen kívül hagyott bántalmazás miatt újra iskolaváltáson gondolkodom. Felvételiztünk nyolcosztályos gimnáziumba, végleges eredmény azonban még nincs. A kisfiam nagyon számít arra, hogy sikerül bejutnia, de az ideiglenes jegyzék alapján úgy tűnik, pár ponttal lecsúsztunk a felvételiről, úgyhogy tovább kell keresgélnem. Nem akarom feltétlenül úgynevezett versenyistállóba küldeni a fiam, de a jelenlegi helyen nem maradhat, a képességei és a kreativitása miatt pedig tudom, hogy megállná a helyét egy erős kisgimnáziumban is. A legfőbb érv azonban az, hogy szerencsés volna, ha nem ő lenne megint az egyedüli új gyerek, hanem együtt kezdhetne másokkal. Ő pedig újra menni akar.”

Nem jó túl korán bevonni a gyereket

Hajdú Krisztina az év közbeni iskolaváltás okozta szorongást párhuzamba állítja a felvételiével. Az elhúzódó felvételi eljárás hosszú hónapokig tart, több mint fél év eltelik a papírok beadásától az eredményig. Ez egy gyerekben nagyon erős szorongást is okozhat, különösen, ha a sokszor irreális szülői elvárások is tovább terhelik. Ha túl korán vonjuk be a gyereket az iskolaváltás dilemmáiba, amikor még a szülők maguk sem látják át a lehetőségeket és nem döntötték el, egyáltalán jó megoldás lehet-e a váltás, akkor hasonlóan kemény helyzetet teremthetnek, mint a felvételinél. De meg is kímélhetik a gyereket.

„Nagyon fontos, hogy a gyereket csak akkor vonjuk be, ha a szülő tényleg eldöntötte, hogy ha szükséges, akkor meglépik a váltást. Körültekintő előkészítés után viszont nem a gyerek dolga, hogy iskolát válasszon, a szülőnek kell eldöntenie, elviszi-e a gyerekét, és ha igen, hová viszi. Ha megvan vagy megvannak a potenciális új iskolák, már be lehet vonni a gyereket, el lehet kezdeni ismerkedni az új közeggel. A gyerekekkel sokat kell beszélni az előttük álló váltásról, annak folyamatjellegéről, lépéseiről, részletesen és őszintén el kell mondani nekik, hogy milyen lépések várnak rájuk, mit jelent majd az iskolaváltás a hétköznapokban” – tanácsolja a szakpszichológus.

A váltás megélése

Hajdú Krisztina hozzáteszi, az iskolaváltás megélésének sikeressége azon is múlik, mi volt a kiváltó ok. „Ha arra jöttünk rá november körül, hogy mégsem az a számunkra megfelelő iskolatípus, ahol a gyerek elkezdte a tanévet, akkor az iskolaváltás egészen más körüljárást igényel, mintha valamilyen konfliktus alakult volna ki. Nem kell kibírni 4, 6 vagy 8 évet egy olyan közegben, ami nem passzol a család felfogásához. Ilyenkor a szülőknek alaposan és őszintén végig kell gondolnia, mi lenne a jó a családnak, és ha kiválasztották az új iskolát, a váltáshoz jó kilépési pont lehet a tanév vége, esetleg a félévi zárás. A nyári szünet sok mindent meggyógyíthat, szervesen segíti az újrakezdést.”

Ahogy a szülő látja…

„Két fiam van, akkor váltottunk iskolát, amikor a nagyobbik befejezte a negyediket. Nála eleve így terveztük – az első iskola sétatávolságban volt, de az volt a híre, hogy negyedik után érdemes elvinni onnan az értelmesebb gyerekeket. És nem is tetszett ott a hangulat – a szülőt nem partnerként, hanem inkább problémaként kezelték. Egy kicsit távolabbi, de busszal könnyen megközelíthető iskolát választottunk, ahol jobb a hangulat, nagy a kert, és bár állami iskola, a tanárok többsége mindent megtesz, hogy ezt ellensúlyozza.

Némi tépelődés után átvittük oda a nagyobbikkal együtt a kisebbet is (az volt a fő okunk, hogy kiderült, annyira tart az osztályfőnökétől, hogy nem mer az órákon megszólalni). És nem bántuk meg: mindkét fiunk hamar beilleszkedett, és bár mindketten következetesen távol tartják magukat a fiúk hatalmi harcaitól, a nagyobbik a kedvességével és a filozofikus humorával, a kisebbik pedig a vagányságával és a rajztehetségével kivívta a maga helyét az osztályban. Szeretnek az új suliba járni.”

Ha komoly problémája van a gyereknek vagy a szülőnek, kevésbé egyszerű a képlet. Nincs két egyforma helyzet, így nincs általános megoldás sem a bántalmazásra, sem a konfliktusokra. Hajdú Krisztina hangsúlyozza, hogy az iskolaváltás olyan folyamat, aminek végig kell járni a szintjeit. A „nulladik szint” az lenne, ha a pedagógus tudatos közösségépítéssel megelőzné a bajt, de ha ez nem sikerült, a szülőnek beszélnie kell a pedagógusokkal a kialakult helyzetről – és nem csak az osztályfőnökkel vagy azzal a szaktanárral, akivel a gyereknek problémája van. Érdemes beszélni a gyerek többi tanárával, az iskolaigazgatóval, sőt az asszisztenciával is: minél több szempontból látunk rá a gyerekünk iskolai helyzetére, annál több esély van arra, hogy megértsük, mi történt, és megoldást találjunk rá.

Iskolaváltás után

Az iskolaváltáson gondolkozó családok számára tehát egyik oldalon ott a kipróbált rossz, a másik oldalon viszont az ismeretlen. Az iskolaváltás bonyolult folyamat, jóval többet jelent adminisztrációnál és megváltozott közegnél.

Ahogy a szülő látja…

„A gyerekem – ahogy mondani szokták – nem egy »hagyományos«, »normális« gyerek, hanem zárkózottabb, érzékenyebb, a spektrumzavarhoz hasonló vonásokkal. Bel-budai körzetes általános iskolába járt, ahol borzasztó állapotok voltak. „Ezzel a matektudással a vért sem fogod tudni feltörölni a padlóról” – ezt a nyílt napon még kedvesen mosolygó tanítónőjük mondta egy kislánynak, aki orvos akart lenni. A gyerekek egymást is folyamatosan bántották, a fiúk között bandák, klikkek alakultak ki, és az érzékenyebb gyerekeket folyamatosan piszkálták. A tanító nem kezelte a közösségen belüli helyzeteket, sőt, adta a lovat az erős gyerekek alá. Összefogtunk az egyik szülővel, hogy beszélünk vele, mögénk sorakozott az osztályból még számos szülő, majd mindenki elpárolgott a célegyenesben, mondván, hogy mi lesz, ha rosszabb jegyet kapnak a gyerekek emiatt. Beszéltünk az igazgatóval, de változás nem lett.

Miért nem váltottunk mégsem? A fiam nehezen alkalmazkodik az új dolgokhoz, emiatt nehezen vált. Ötödikben így iskolát nem, de osztályt váltottunk, az új közeg elfogadó volt, segített elsimítani a dolgokat, a gyerek meg teljesen kinyílt, és mára már, a gimiben, elég jó pozícióban, elég jó közösségi figuraként, elég vidáman SZERET iskolába járni. Milliószor megbántam később, hogy nem váltottunk azonnal iskolát, de azt is látom, hogy az a szülőtársam, aki végül iskolát váltott, csak kicsivel jutott előrébb, mert mindenhol megszokott ez a történet. Nehéz megbirkózni az egyre korábban kezdődő bántalmazással, illetve azzal, hogy ugyanazt várják a pedagógusok mindegyik gyerektől. Ez a pár nehéz év nyilván megtörte a fiam, de nagyon meg is erősítette, empatikussá vált, sokat foglalkozott ennek az időszaknak a feldolgozásával.

A legerősebb élményem az maradt, hogy teljesen egyedül maradtunk a problémánkkal, mind az iskola, mind a szülők részéről. És az, hogy a szülők gyávák. Mégis, kiért fogunk össze, ha nem a gyerekünkért? Tényleg ennyit számít, hogy ötöst kap-e? A legszomorúbb azonban az, hogy milyen nagy mértékben múlik a tanáron, hogy meg lehet-e oldani az agressziót. Holott ez komoly emberi kérdés. Miért nem evidens, hogy leváltanak egy tanárt, ha nem tudja kezelni, sőt, erősíti az osztályban kialakult agressziót?”

„A váltás a gyerekeknél regresszióval járhat, erre szülőként készülni kell. A legfontosabb, hogy a gyerek végig érezze, hogy nincs egyedül” – mondja Hajdú Krisztina, aki azt javasolja a szülőknek, hogy kérjenek segítséget az iskoláktól, azoktól a tanároktól, vagy más iskolai segítőktől, akikben bíznak. Beszélhetnek a tanítóval, az osztályfőnökkel, a szociális munkással, az iskolapszichológussal. A pedagógusok enyhíthetik a váltással járó terheket: a régi iskolában fontos, hogy hogyan kísérik a lezárást, búcsúzást mind a távozó, mind a maradók szemszögéből, főleg, ha a váltás még hónapokig elhúzódik. Az új iskolában is fontos, hogy előkészítsék a fogadó közösséget, az érkező gyerek mellé optimális lenne, ha mentortanárt jelölnének ki, aki tudja vállalni, hogy elérhető lesz majd az érkező gyerek számára. Nincs két egyforma helyzet, emiatt konkrét tanácsokat is nehéz megfogalmazni.

Minden érintett családnak a maga útját kell kitaposnia.

Várjuk írásainkkal kapcsolatos véleményét, ötleteit, témajavaslatait
a blog@eruditiozrt.hu e-mail címre!
Kövessen bennünket a facebookon is!
Következő témánk: Felvételi statisztikák

A bejegyzés trackback címe:

https://tizperciskola.blog.hu/api/trackback/id/tr9614727165

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Rómaikömény 2019.03.31. 15:49:36

Hozzánk aki jött mondván h jaj de rossz volt az elözö hely arrol kuderült, hogy hülye és már ujra továbbment. Aki tölünk ment mert "hülye" a tanár az megszivta mert az uj helyen kinézett kedves ofö lelépett.