„Nevelés szerintem valójában nincs, csak együtt élés van a gyerekekkel” – írja Vekerdy Tamás. Nincs még egy olyan aktív gyerekpszichológus, akit annyit idéznének, interjúvolnának szakmai és közéleti kérdésekben, mint Vekerdyt. Mindenki ismeri, mindenkinek van róla véleménye – ahogy neki is mindenről. Legújabb könyve, a Belső szabadság mindenkinek szól, aki gyerekekkel együtt él, dolgozik. Nemcsak a szülőknek (a családnak), hanem a pedagógusnak (az iskolának) is érdekes felvetéseket, javaslatokat olvashatunk. A Tízperc könyvajánlója.
A belső szabadságot leginkább a felnőtt veszélyezteti
Vekerdy egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy univerzumában a gyerek szent és sérthetetlen, ő sosem hibázhat, hiszen ösztönösen spontán, kendőzetlenül önmagát adja. Az új könyv címével élve, árad belőle a belső szabadság. Éppen ebből fakad a legzavaróbb oldala is Vekerdynek: óriási felelősséget pakol a felnőttre (legyen az szülő, pedagógus, bárki), aki rosszul megválasztott módszereivel, melyekkel óvni, terelni, segíteni szeretne, valójában csak korlátozza a gyereket. De mi sem lehetne egyszerűbb – gondolhatnánk –, majd elolvassuk Vekerdyt, megszívleljük a tanácsait, és akkor minden a helyére kerül, szabadok leszünk valamennyien!
Ez sajnos nem ilyen egyszerű, és bár Vekerdy gőzerővel tartana egy gyerekközpontú, barátságos világ felé, néha ő maga is belátóan megjegyzi, hogy nincsenek gyors, instant megoldások.
A „belső szabadság” nem véletlenül hangzik misztikusan, spirituálisan – még akkor is, ha Vekerdy ebben a könyvében ismét hangsúlyozza, hogy ő inkább a gyakorlati, józan oldal embere. A belső szabadság nagyjából az, amikor a gyerek (és a felnőtt) kiegyensúlyozott, magabiztos, olyan érzelmi és intellektuális szabadságot, biztonságot képes megteremti önmaga számára, ahová ha kell, visszavonulhat töltődni, és ahonnan ha kell, újabb erőt meríthet. A belső szabadság biztosítása nem egyszerű, kialakításában a tudatosság kulcsfontosságú. És Vekerdy sodró lendületű esszéiből úgy látszik, a szülő és/vagy a pedagógus könnyebben tehet kárt a gyerek belső szabadságában, mint gondolnánk.
Szorongás helyett személyesség, megértés
„A magyar iskolák szorongó tanárokat gyártanak, ezek szorongó gyerekeket nevelnek, a szorongó gyerekekből szorongó felnőttek lesznek, a szorongás pedig azt is megakadályozza, hogy a képességeink maximális fokán teljesítsünk. Közben a szintén szorongó szülő, aki a »legjobbat akarja« a gyerekének, magánóráról magánórára hurcolja és hajszolja őt” – olvashatjuk a Szorongás, görcsök, helikopterszülők című részben (87). Ez volna tehát az az alap, amivel a magyar társadalomnak kezdenie kellene valamit, de az ördögi körből kilépni nagyon nehéz.
Lássuk, milyen kiugrási lehetőségeket vet fel Vekerdy! A Tízperc blog számára érdekesebbek a közneveléssel, iskolával összefüggő tanácsok, így főként ezekre fektetjük a hangsúlyt.
A fejlődéspszichológiai vizsgálatok szerint ebben a túlzsúfolt világban a gyerekek hetente több mint 12 órányi szabadidőt veszítettek el az utóbbi két évtizedben. Vekerdy szerint a már óvodás korban kezdődő magánórák, külön foglalkozások, fejlesztések, a napi szintű színes programok, a bambulás és az unatkozás démonizálása vezettek ide közvetlenül a szülői oldalról, azonban ezeket a válaszokat az iskola elavult elvárásai, az egyféleképpen mért teljesítmény megkövetelése kényszerítette ki.
Ehhez kapcsolódóan ajánljuk a tanításra és a tanulásra fordított idő és az eredményesség összefüggéseit vizsgáló posztunkat.
A pedagógus a bűnös?
Vekerdyt gyakran éri az a vád, hogy sokat tett a magyar pedagógusok negatív megítéléséért. A Belső szabadság is előveszi a pedagógusokat, és nem kíméli őket, ahogy a magyar iskolát mint intézményt és mint koncepciót sem. Vekerdy kritikáját sokan ismerhetik, a rajongói és a kétkedve olvasói is, a többször hangoztatott negatívumok ezúttal is előkerülnek. A magyar iskola a gyermeki kreativitás ellen dolgozik, korlátoz, fenyít, egyféle gondolkodást jutalmaz, minden más (kreatív) megközelítéssel vagy nem tud mit kezdeni, vagy egyenesen bünteti. Az integrációra tett kísérlete kész csőd (egy-egy kivételtől, például a Gyermekek Házától eltekintve). A köznevelés elveszi nemcsak a gyerek, de a pedagógus és az iskola autonómiáját is, erőltetett menetet vár, mert az anyagot be kell fejezni. És ha ez még mindig nem volna elég, a magyar pedagógusok a legkevésbé motivált hallgatók közül kerülnek ki, a képzés során feleslegesen magoltatják őket ahelyett, hogy valódi ismereteket szerezhetnének a gyerekekről, mindezek után pedig nem csoda, ha a katedrán aztán tehetetlenül küzdenek a gyerekek figyelméért.
A felvetett problémákkal a Tízperc is többször foglalkozott, például itt a pedagógusképzéssel, itt az integrációval, vagy itt az érdemjegyes osztályozással.
Mint minden vehemens vélemény, Vekerdyé is részben igaz, részben leegyszerűsítő. A szenvedélyes kirohanások, könnyedén odavetett bántó jelzők („baromság”, „dilettáns” stb.) általánosítása mellett sok jó magyar és külföldi gyakorlat is belekerült a Belső szabadság könyvbe. A pozitívumok ugyan nincsenek kifejtve, és hivatkozások sem segítik a továbbolvasást, mégis a könyv meggyőző lendülete, lelkesedése kedvet hozhat a jó gyakorlatok mélyebb megismeréséhez, felkeltheti a változtatás iránti vágyat. Komoly sikerek érhetők el például, ha a gyerekekkel személyes kapcsolatot igyekszik kialakítani az iskola, ennek egyik módja lehet, ha a büntetés, közömbösség helyett, a senki által nem olvasott házirendek mellett a pedagógusok és a diákok egyszerű, közös szabályokat hoznak, olyanokat, amelyeket nem szégyellnek aztán megváltoztatni sem, ha a helyzet úgy kívánja. Ez erősíti a közösséghez tartozás tudatát. Az együtt hozott és együtt betartatott szabályok továbbá személyesebbé teszik az iskolai légkört, ezzel csökkentik az agressziót – a konfliktusok számát persze nem, de ez nem is cél, hiszen a boldoguláshoz meg kell tanulni kompromisszumokat kötni, kulturáltan egyezkedni.
Nagyon érdekes például, amit Vekerdy a hátrányos helyzetű gyerekek motiválása kapcsán ír. A személyes légkör megteremtésére példaként említi Winkler Márta reggeli beszélgető köreit az iskolában, amelyek során még az ismeretátadás előtt, a pedagógus és a diákok közösen beszélgetnek arról, amit a gyerekek magukkal hoztak otthonról, a nagymama betegségétől az álmokon át a családi eseményekig. Ezek a beszélgetések a gyerekek számára biztonságot adnak, a pedagógus pedig megértheti, miért sikerül aznap másként a közös munka. (Több iskola próbálja is megvalósítani ezt a javaslatot, például a Máltai Szeretetszolgálat iskolái Gyulajon, Tiszabőn, Tiszaburán és Tarnabodon.)
Csak receptre nincs jó gyakorlat!
Nagyon fontos, amit a különböző Vekerdy-interjúk gyakran elhagynak, az esszék azonban kiemelnek, hogy a jó gyakorlatok nem vehetők át egyszerűen, nem dönthetünk úgy, hogy holnaptól a hejőkeresztúri modell szerint tanítsanak minden iskolában. Vekerdy a Belső szabadságban többször nyomatékosítja, hogy a kapkodásért komoly árat fizethetünk, ráadásul kevés eredményért. Példaként olyan híres magyar módszereket említ, mint a Zsolnay-módszer vagy Varga Tamás matematika-oktatása. (Utóbbiról itt írtunk.) Fantasztikus lehetőségek, amelyek rögtön, ahogy kötelezővé tették, elvesztették lényegüket, nem mentek át valódi gyakorlatba. A reformokhoz ugyanis hosszú előkészítés, átgondolt bevezetés, majd alapos képzés szükséges – ezek nélkül csak dilettantizmus van.
Aki követi Vekerdy írásait, hozzászólásait a köznevelés, oktatás kérdéseihez, sokszor ismételt gondolatokkal, anekdotákkal találkozhat a Belső szabadság című könyvben is. Pontos-pontatlanabb hivatkozások utalnak azokra a művekre, amelyek Vekerdyt is inspirálták, legyenek azok filmek, könyvek, a pedagógia történetének legnagyobbjai vagy a kortársak. Aki kevésbé jártas a pedagógiában, gyerekpszichológiában (azaz érdeklődő, de laikus olvasó), nehezen találhat fogódzót, hogy elhelyezze Karácsony Sándort vagy Rudolf Steinert. Vekerdy sokszor hivatkozik a dán iskola modellre, a finn pedagógusképzésre, mint olyan példákra, amiket követni kellene, de ezekből csak egy-egy mozzanatot emel ki, kvázi belengeti a mézesmadzagot, ami így csak hangulatkeltésre elég, akár hasonlóan gondolkozunk, akár nem.
Vekerdy lenyűgöző műveltsége, olvasottsága hömpölyög a Belső szabadságban, de egy szélesebb olvasóközönségnek szánt esszékötet esetében szerencsés volna, ha a szerkesztés valamennyire segítene eligazodni, felzárkózni. Ezek nélkül az olvasói tapasztalat könnyen átcsúszhat abba, amit Vekerdy maga is kárhoztat: mélyebb megértés nélküli bólogatásba.
Vekerdy Tamás: Belső szabadság. Elég jó szülő – elég jó gyerek, Kulcslyuk Kiadó, 2017, 3490 Ft.
