Tízperc Iskolablog Érdekességek az oktatásról

Nem lehet rögtön a Himalájával kezdeni – de akkor mivel?

Vita a kötelezőkről

jokai.jpg

Tévedés azt hinni, hogy a lektűr elvezet a magasirodalomhoz, mutassunk kifejezetten rossz klasszikusokat is, az irodalomkritikai érzék kialakulásához rontott műveket is kell olvasni – csak néhány gondolat azoktól a tanároktól, akiket megkérdeztünk a kötelezők körül kibontakozó, Jókai köré összpontosuló vitáról. Cikkünk első részében igyekeztünk történeti távlatba helyezni a kötelező irodalommal kapcsolatosan felmerülő tapasztalatokat és kérdéseket, miközben kiderült, hogy rengeteg feltáratlan anyag, probléma és kérdéskör áll még a témával foglalkozók előtt. Azonban az is egyértelmű, hogy jelen helyzetben revízióra van szükség, de sem az nem világos, hogy milyen alapú, sem az, hogy milyen irányú revízióra. Szakértők segítségével igyekeztünk tágítani a kötelező olvasmányokról folyó párbeszédet. 

Ifjúsági irodalom felől a klasszikushoz

Gelencsérné Szarka Mária (Batthyányi Kázmér Gimnázium, Szigetszentmiklós, magyartanár) szerint nem könnyű a maga korában megállapítani, magas irodalomnak tekinthető-e egy mű vagy sem, de a túlkínálat és a sok gyenge szöveg biztosan megnehezíti a választást. Ettől még nyugodtan bekerülhet populáris irodalom a tananyagba, de egy lektűr esetében mindenképpen meg kell tanítani, hogy

„az igazán nagy művek nemcsak szórakoztatnak, lekötnek egy-két órára, hanem megadják a lehetőséget, hogy élettapasztalatot szerezzünk, mások sorsát átéljük, elgondolkodjunk.”

Csiszár Gábor (Apáczai Csere János Gimnázium, magyar- és földrajz szakos tanár) úgy vélekedik, hogy első körben szinte mindegy, csak olvasson valamit a gyerek, és ha már olvas, akkor lehet finomítani, értékesebb művek felé terelni. Általános iskolás korban még az olvasóvá nevelés a fontos, ennek a korosztálynak érdekes könyveket érdemes föladni kötelezőnek. Mészáros Márton ezzel kapcsolatban arra is felhívja a figyelmet, hogy

„az olvasás a mozgókép nézéséhez képest jóval bonyolultabb folyamat, ami gyakorlatot igényel, és nem véletlen, hogy gyerekkorunk imádott, rajongott olvasmányai jórészt lektűrök: a Winnetou az, a Tüskevár az, sokakat megbántva Rejtő is az, és hát a Harry Potter sem egy Proust”.

Bacsó Péter, az Eötvös József Gimnázium magyartanára szerint

„több populáris irodalom kellene, sőt, több kifejezetten rossz/elrontott mű (ami a klasszikusok között is van, pl. az Elfojtódás, a Szeptember végén vége), és ezekre a rontásokra érdemes felhívni a diákok figyelmét, sőt, az irodalomkritikai érzék, az irodalomértés kialakulásához ez fontosabb, mint az összes klasszikus tanítása.”

Bacsó hisz abban, hogy az ifjúsági irodalom felől van út a klasszikus felé, de azt is kiemeli, hogy egy elitgimnázium oktatójaként jóval kevesebb nehézséggel kell szembenéznie.

Varga Emőke történeti távlatba helyezi a problémát, felvillantva a múlt szélsőségességét is. A 19. században egyes pedagógiai szakköröknek az volt a véleménye, hogy a gyerekregények kifejezetten károsak, mert túlságosan ingerlik a fantáziát, ezáltal enerválttá tesznek, híjával vannak minden széptani kvalitásnak és ferde irányt adnak az ízlésnek, és persze azt se felejtsük el, amikor a Téli éjszakák szerzője, Faludi Ferenc a szépirodalmi elbeszélést a méregnek titulálta, mind hivatalos egyházi körökben, mind általában is. Varga szerint mindenesetre e kérdésben ma két, egy rövid és egy hosszú távú cél feszül egymásnak: a mindegy mit, csak olvasson, amely csak rövid távú lehet, bár gyorsabb és látványosabb eredménnyel kecsegtet, mint az értékpreferáló irodalomoktatás, amely hosszú távon mégis jobban megéri. 

Lőrével nem lehet jó borra nevelni 

A lényeg az lenne, hogy jó irodalmat olvassunk, mondja Szőnyi Gergely. Szerinte

„a jó irodalom az emberi létezésnek olyan szféráiban mozog, ahol a nagy találkozások megszületnek. De ahhoz, hogy egy fontos találkozás megszülessen, két fél kell. Az irodalom esetében kell egy zseniális kognitív-emocionális-nyelvi-stilisztikai-képi-metakommunikatív-intertextuális és még ki tudja miféle elegy, amit remekműnek nevezünk. És a másik oldalon kell egy olvasó, aki hasonlóan zseniális, és még inkább összetett elegy, de ki kell fejlesztenie azokat a csápokat, amivel alkalmassá válik az műalkotással való találkozásra. A jó borok élvezetére viszont nem lehet lőrével ránevelni. A pornófilm sem tanít meg semmit az igazi szerelemből. Csak attól, hogy egy szöveg könyvbe van nyomtatva, történetet mesél el, és írói eszközöket használt a szerzője, nem válik műalkotássá. Vannak fiatalok körében hódító sikerkönyvek, de sajnos a többségük olyan, mint a gyorséttermek a gasztronómiában vagy a bulvár a médiában: népszerűek, de nem sok értéket hordoznak, nem segítenek élni, a szó mélyebb értelmében jól élni, érteni a világot, egymást, magunkat. És tévedés azt hinni, hogy a lektűrök olvasása elvezet a mélyebben megszólaló irodalomhoz”.

Azt azonban Szőnyi is osztja, hogy jó volna több kortárs művel foglalkozni, és az, hogy mi a magas irodalom, mindig vitatható lesz (ez a klasszikusoknál sem mindig könnyen eldönthető), de abban azért ki szokott alakulni egy szélesebb konszenzus, hogy mi az, ami nagyon jó, és mi az, ami nagyon rossz.

Baka L. Patrik szerint bátran lehet támaszkodni a kortárs szakkritikára mint minőségmérőre, de esetenként szabad olyan szövegekkel szemben is megengedőbb hozzáállást tanúsítani, amelyek ilyen téren bár megosztóbbak, nagy népszerűségnek örvendenek. Soha, senki nem állította, hogy egy irodalomórán taglalt műről annak erényei mellett ne lehetne szólni a problémásabb jellemzőiről is. A szlovákiai irodalmár nagyságrendekkel nagyobb teret engedne a minőségi populáris és spekulatív fikciós irodalomnak, miközben nagy melléfogásnak tartaná, ha a kortárs és populáris szövegekből a klasszikus értelemben vett kötelezőket gyártanánk.

„Ha a diákoknak felkínálunk ezekből egy jól összeválogatott listát, amelyből ők választhatnak (sic!), jelentős eredményeket érhetünk el – számos visszajelzés igazolja ezt.”

A gyulaji tapasztalatok azt mutatták, hogy az Újgenerációs alsós olvasókönyvek egy új „világot” nyitottak meg a gyerekek előtt, és, teszi hozzá Szentgyörgyi Éva: „bevallom előttem is”.

Egyre többet találkoztunk kortárs gyerekirodalommal, regényrészletekkel, versekkel, interjúkkal. Egy egészen új nyelvi világgal, amely a gyerekekhez közelebb áll. Észre kellett vennem, hogy más az érdeklődésük, más információk jutnak el hozzájuk. A kortárs gyerekirodalom ehhez illeszkedik, és ők nagyon szeretik.”

Kötelező-vita: nézőpontok az elitgimnáziumokból

A Fenyő D. György és Nényei Pál nevével elhíresült vita fontos kérdéseket hozott felszínre, de mint láthatjuk, még abban sincs konszenzus a szakemberek között, hogy mit érdemes meghatározni egy „kötelező” standarként, és hogy létezik-e, egyáltalán, jó-e, ha létezik a magasirodalom-mainstream és/vagy ponyvairodalom kettőssége.

A kötelezők és az irodalomoktatás körül folyó diskurzus szintén állandó szereplője, Arató László 2016-ban írt cikkében (Védőbeszéd a ponyvairodalom mellett) nem átallott – többek között a kiváló irodalmár, Bárány Tibor tanulmányára reflektálva – a tömegkultúra és magasművészet közötti megkülönböztetés ellen érvelni: „jómagam a kulturális beidegződéseknek nagyobb jelentőséget, sőt érvényt tulajdonítanék”- írja Arató, aki a néplélek egyik fontos regiszterét emeli be, amely nélkül a kötelező irodalom körüli vita ma már elképzelhetetlen. Ehhez a gondolathoz kapcsolható Fenyő D. György azon észrevétele, hogy a kötelező irodalom kérdése hogyan válik folyton érzelmivé: a probléma egyszerre érinti a jelenkor műveltségeszményének és az előző korok műveltségeszményének kapcsolatát, vagyis azt, hogy hogyan viszonyulunk a hagyományokhoz. Éppen ezért komoly meggyőződéseket mozgat.

A Baló György által vezetett műsorban azonban nemcsak Arató László és Fenyő D. György, hanem Nényei Pál is hangot kapott. Ő is csatlakozik ahhoz a gondolathoz, hogy a magyaroknak ténylegesen kiemelten fontos téma mindig a kötelező irodalom, még azoknak is, akik akár húsz éve nem olvastak semmit. Abban is nyilvánvaló a konszenzus, hogy a Nat által meghatározott tanterv helyett/mellett igazán a kerettantervek határozzák meg az iskolai irodalomtanítás sorsát, abban azonban már eltérőek a vélemények, hogy mekkora szerepet kapnak ezen előírások. Nényei, aki Arató szerint azzal a kijelentésével, hogy tulajdonképpen nincsenek kötelezők és teljesen szabadok a tanárok, egy elitgimnáziumban dolgozó tanár szociálisan érzéketlen megnyilatkozójává válik. Nényei úgy érvel, hogy ő nem a kerettantervről beszél(t), hanem a valóságról, és sajnos régi beidegződéseket hoz felszínre az a megjegyzése, mely szerint az előírások ritkán kibékíthetőek azzal, ami az órákon történik.

Biztosan így kellene ennek lenni? Megnyilatkozásaikból, minden nézetkülönbség ellenére egyértelmű válik, hogy a (keret)tantervek léte nem sok segítséget nyújt a pedagógusnak. Baló azon kérdésére, hogy a 21. század eleji gyereknek vajon ugyanannyira szüksége van-e a Bánk bánra mint a 20. század elejinek, Nényei egyértelmű igennel, míg Fenyő D. egyértelmű nemmel felel. Így jutnak el aztán a Jókai-kérdésig, a színvonalas populáris regények olvasásáig, és a művek kiválasztásához, amibe a diákokat is érdemes lenne integrálni. Ez utóbbiban Nényei már nem olyan biztos, többek között a művészet, a művészi gondolkodás, a művészi megfogalmazás és a művészet életben betöltött szerepe védelmében. Bár tesztelte diákjai olvasmányait, ahol sok esetben rossz művekkel is találkozott, és természetesen feldolgozta diákjaival a szövegeket, de akár éppen emiatt áll ki az „elitizmus” mellett, vagyis a szelektálással egyetért, de a „középszerű” irodalmat szórná ki. Fenyő D. azonban kiemeli, hogy ők, akik most a televízióban ülnek meghívottként, mindhárman az országos lista igen jó helyezésű intézményeiben dolgoznak. Az elitizmus védelme mellett ugyanolyan fontos társadalmi(!) kérdésnek tartja, hogy a nem elitiskolák tanulóit hogyan lehet eljuttatni az olvasáshoz, vagy akik eleve nem olvasnak, azokat így automatikusan kizárjuk ebből? 

Fenyő D. már egy régebbi interjúban is kifejtette, hogy véleménye szerint nem lehet a „Himalájával kezdeni az olvasást” és

„tény, hogy egy olyan mű, amit 2013-ban írtak, hacsak nem archaizál szándékosan, akkor azon a nyelven szólal meg, amit a gyerekek ismernek. Ezekben a művekben a nyelv nem jelent eleve leküzdhetetlen akadályt. Másrészt a kortárs irodalomban a gyerekek gyakran olyan élethelyzetekkel, problémákkal, tárgyi világgal találkoznak, ami ismerős számukra”.

Nényei Pál azonban több kollégájával, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium magyartanáraival nyílt levelet tett közzé nemrég a Facebook közösségi oldalon, ami nemcsak az esetleges pedagógiai és irodalmi kérdésekben alkotott határozott véleményt, hanem finom médiakritikát is megfogalmazott, ebből a nyílt levélből emelünk ki most csak pár gondolatot:

Természetesen mi is örülünk annak, ha egy diák olvas. Azt azonban nem értjük, miért kellene a tanárnak feltétlenül alkalmazkodnia a diák olvasmányaihoz. Az olvasás szép dolog: de ettől nem lesz minden leírt szöveg értékes. Azaz ha egy diákról kiderül, hogy olvas, persze örüljünk neki, aztán nézzük meg, mit olvas: és segítsük őt abban, hogy idővel rátaláljon a minőségi műalkotásokra. Ha véletlenül a kamaszok körében népszerűvé válik pl. a Mein Kampf, a tanárnak tananyaggá kell tennie afölötti örömében, hogy olvasnak?
(...)
Támogatjuk a tananyagcsökkentést annak árán is, hogy tudjuk, így kevesebb értékes művel tudunk az órákon foglalkozni, de csakis abból a célból, hogy más jó, irodalmi és emberi értékkel bíró műalkotással részletesebben, behatóbban foglalkozhassunk, és ezáltal közelebb hozhassuk ezeket a diákokhoz.
(...)
Javasoljuk, hogy ha valóban fontos a magyartanítás aktuális kérdéseinek átbeszélése (szerintünk az), akkor ez minél szélesebb körben, minél több magyartanár véleményének meghallgatásával történjen, ne két-három kolléga haknizza végig a magyar sajtót. Különösen szerencsésnek gondolnánk, hogy a szakgimnáziumokban tapasztaltakról szakgimnáziumi tanárok nyilatkozzanak, a gimnáziumról gimnáziumi tanárok és így tovább. És semmiképpen ne vonatkoztassunk egy adott szegmensre, pl. a szakgimnáziumokra vonatkozó problémákat általánosan az iskolák egészére.

Meg kellene hekkelni a rendszert?

Szakértőinket is megkérdeztük a vitáról, és válaszaik igen jól mutatják a fő csapásirányokat nemcsak a kötelezőkhöz, hanem az irodalomtanításhoz való viszonyulásban is. Bár Csiszár Gábor pikírt megjegyzése és kérdése nehezen hagyható figyelmen kívül:

A magyartanárok imádják a köldöküket szemlélni, s nyilvánosan tépelődni azon, van-e értelme a munkájuknak. Valahogy nem jut eszembe eset, hogy a fizikatanárok adtak volna tévéinterjúkat, hogy miért is tanítanak l hosszúságú fonálon lengő m tömegű testeket, és nem lehetne mindezt érdekesebben és korszerűbben is tanítani. És tényleg, hallottunk biológiatanárt, aki azon filozofált, hogy a biológia célja az, hogy megkedveltesse a tantárgyat, megszerettesse az állatokat?”

Bacsó Péter finomabb tálalásban, de mintha hasonló érzéseket fogalmazna meg:

talán azért, mert ehhez mindenki ért, és könnyebb hozzászólni, mint a kémiához”.

Mégis a kötelező olvasmányok kérdése nem véletlenül kerül elő időről időre. A változásban maguk a tanárok is akadályként lépnek fel, teszi hozzá Gelencsérné, mert nem akarnak lemondani a megszokott anyagmennyiségről. A vita nyilvánosság elé került, így egyre több laikus szól hozzá, sokszor indulattól, érzelmeik által vezérelve. Mészáros Márton szerint a fő ok a közoktatási rendszer hatalmas visszalépésének következménye, amely a humán tárgyak felől jól megragadható, és az alapvetően elhibázott centralizáció anomáliai egyre látványosabb kontraproduktivitással járnak. A fiatalabbaknak az időben hozzájuk közeli szerzőket kellene tanítani, és mindig innen visszatekintve az időben távoli szerzőket, mondja az irodalomtörténész.

Gelencsérné szerint nagyon sok múlik azon, hogy egy tanár hogyan próbálja emészthetővé tenni az olvasott művet, így inkább Nényei mellett teszi le a voksát, Csiszár Gábor azonban e kérdésben is egyedi véleményt fogalmaz meg:

Egyikükkel sem értek egyet. Jókai nem középszerű író, egyszerűen zseniális. Nemcsak nyelvileg. Csak a kor előírásainak megfelelően alkotott. Ma valószínűleg a Barátok közt forgatókönyvíró sztárja, sőt celebje lenne. Az is röhejes fölvetés, hogy Petőfi előtt nincs olvasható mű. Mintha Mikes, a Fogságom naplója vagy akár a Margit-legenda nehezebb olvasmány lenne, mint Móricz. És mintha a mai diákok szeretnék Petőfit!”

Mészáros Márton is elhatárolódik a „pártosodástól”, de magyarázata valamelyest közelebb viszi a Fenyő D. féle szemlélethez:

„egyik nézőponttal sem tudtam maradéktalanul azonosulni,  Fenyő D. Györggyel az alapvetésekben egyetértek: bizonyos életműveket muszáj lesz elengednünk, mert generációk nem tudják elolvasni. Nem pont Jókait engedném el, sőt, mert őt – különösen a legújabb Jókai-kutatások fényében – jól lehetne tanítani. Az elvben egyetértek, bizonyos életműveket muszáj lesz kihagyni. Nényei Pál érvelése viszont őszintén megdöbbentett, ha jól értem, úgy véli, semmi baj a kötelezőkkel, mert úgyis meg lehet hekkelni a rendszert. Igazat adok Arató Lászlónak, ez egy elitgimnázium tanárának más nézőpontokra teljesen vak, egyéni szempontja, talán mégsem kéne erre rendszert építeni. A zseniesztétikára történő homályos utalásai pedig kifejezetten és súlyosan szakmaiatlanok, az is, amikor eljátssza, hogy nem érti, mi az, hogy "kortárs" és mi az, hogy valami "nehezen olvasható", majd közli, hogy a fő szempont szerinte az, hogy ki zseni (szerinte) és ki nem. Nem érdemes ez ellen érveket sem keresnünk...” 

Szőnyi Gergely a már fent ismertetett megnyilatkozásai („És tévedés azt hinni, hogy a lektűrök olvasása elvezet a mélyebben megszólaló irodalomhoz.”) a Nényei szemlélettel mutatnak rokonságot, míg Baka L. Patrik annyit tesz hozzá, reméli, hogy a párbeszéd tovább folytatódik, „hisz épp elég dolgunk akad még”. Ez utóbbi egészen biztos, és továbbra is az az álláspont látszik tarthatónak, mely szerint sokféle intézmény sokféle pedagógusa kellene, hogy szakmai párbeszédet folytathasson, amely aztán hatással lesz arra is, mi történik az osztálytermekben.

A nyitókép Nagy Norbert grafikája

Várjuk írásainkkal kapcsolatos véleményét, ötleteit, témajavaslatait
a blog@eruditiozrt.hu e-mail címre!
Kövessen bennünket a facebookon is!
Következő témánk: Továbbtanulás külföldön

A bejegyzés trackback címe:

http://tizperciskola.blog.hu/api/trackback/id/tr2513915380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

HARP3R 2018.05.15. 06:46:59

Az életkori sajátosságok figyelembevételével és a tanárok-diakok döntési rugalmasságával kellene kialakitani a kötelező olvasmányok körét. Például a tanár minden évdolyamon 20 ajanlott műből választ ki mondjuk ötöt, amiből aztán maguk a diákok döntik el, melyiket olvassák el.

croc 2018.05.15. 07:54:32

Én azt látom, hogy az olvasóvá neveléssel az iskolában már elkéstünk.
A relatíve magas belépési küszöb miatt (egyszerre kell a gyereknek betűket tanulni és új szavakat, új nyelvezetet) ez csak annak megy, aki eleve motivált, tehát már kicsi korában "rákattant" a mesékre, történetekre, és nyelvileg is elég 'képzett' :)

Szerintem sokkal nagyobb hangsúly kéne arra, hogy még iskola _előtt_ váljanak a gyerekek olvasóvá- nyilván nem úgy értem, hogy tanuljanak abc-t, hanem úgy, hogy szeressék meg a meséket, a verseket, a történeteket, értsék meg, hogy azok kinyitják a világot és segítenek meglátni és megérteni másokat.
Mire elkezdeik tanulni az abc-t, addigra már kell ez a motiváció, különben már az abc-vel is kínlódni fognak.
(Kivéve persze az eleve kiváltságos értelmiségi gyerekeket, de nekik meg majdnem mindegy, mi a "kötelező" mert otthonról hoznak szinte mindent, illetve úgyis olyan iskolába járnak majd, ahol a kedvükért valaki 'meghekkelni' a rendszert)